Az ing

    Iván kilépett az elegáns szállodai szoba erkélyére. Önkéntelenül is elmosolyodott. Az eléje táruló fantasztikus látvány és a reá váró izgalmas éjszaka ígérete hozta ilyen lázba. Beszippantotta a Rambla del Mar sós, fűszeres levegőjét. Bár már este nyolc óra is elmúlt, de így, július derekán Barcelonában még nem nyugodott le a Nap, búcsúzóul varázslatos bíbor színre festette a strandolók meztelen bőrét és a kikötő fehér vitorlásait. A férfi nézte a tengerparton sétáló vidám fiatalokat. Néhányan röplabdáztak a homokos fövenyen felállított hálóknál. Mások a tengerben fröcskölték egymást, közben nagyokat sikongattak. Amott két lány a pálmafák közé kifeszített kötélen egyensúlyozott.

 Iván most nem gondolkodott, csak élvezni akarta a pillanat varázsát. Úgy érezte, szétveti a boldogság, az erő, s ez az érzés mámorító volt, végre újra élt! Hirtelen kamasszá változott, aki magas csúcsokat hódít meg, távoli tájakat vesz birtokba, siklóernyővel száll a magas égbolton a hűs tenger habjai felett.

Zajt hallott a fürdőszoba felől. Talán Andi elkészült – gondolta, és máris kiszáradt a torka az izgalomtól. A szobában álló aranykeretes biedermeier tükör elé sétált és lassan ő is vetkőzni kezdett. Levetette a zakóját, kicsit megrázogatta, a szöszöket, porszemeket gondosan lesöpörte a felöltő válláról, majd a szekrény oldalán lógó vállfára akasztotta. A nyakkendőjét is kioldotta és az öltöny vállára fektette. Az ing következett. A felső gomb nem akart engedelmeskedni, hosszasan bajlódott vele. Iván tekintete összeakadt a tükörből szembenéző képmásával. Deresedő hajú, markáns férfiarc nézett vissza rá. Végigsimította az állát, és minden szerénytelenség nélkül meg kellett állapítania, hogy még mindig igen vonzó a megjelenése. Meleg tekintetű, barna szemei lágyítják szigorú vonásait. Vajon Andit mi foghatta meg benne? Talán a mosolya? A fellépése? A modora és stílusa? De nem is érdekes… A fürdőszobában készülődő nő nála több, mint tíz évvel fiatalabb, gyönyörű teremtés. Olyan, mint egy érett, roppanós cseresznye, ami után vágyakozik az ember, hogy beleharapjon, ízlelgesse, érezze a kemény húst, amit a fogaival marcangolhat. A fésülködőasztalon álló hosszú, szép metszésű kristálypohárhoz nyúlt és kortyolt egyet a gyöngyöző, hűs pezsgőből. Tovább vetkőzött, ám hirtelen megállt a keze. Emlékezett rá, hogy ez az inggomb szakadt le a múltkor, és lám, a felesége máris gondosan visszavarrta. Minden egyes gomb azonos irányban van átöltve az ing színével egyező árnyalatú cérnával. Emike gondoskodó, szerető kezeinek igényes munkája!  A felesége sohasem volt hódító díva, mint amilyen Andrea. Inkább decens szépség, okos, odaadó, szellemes, mégis titokzatos, akivel mindenről lehet beszélgetni, akit minden érdekel. Igazán veszélyes, hiszen a férfi az ilyen nőt nem megkapni akarja, hanem menthetetlenül beleszeret…

Iván sietősen visszagombolkozott. Lekapta a vállfáról a zakóját és a nyakkendőjét – bár a hanyagság mindig távol állt tőle – most gyorsan a zsebébe gyűrte. Már éppen a kilincsen volt a keze, amikor mögötte kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Andrea állt előtte egy szál törülközőbe burkolózva, illatosan, üdén, kívánatosan. Amikor meglátta, hogy Iván éppen távozni készül, mosolya az arcára fagyott és értetlenül nézett a férfira.

– De hát mi a baj?

– Baj? Nem, semmi! Most már minden rendben van! Bocsáss meg, kérlek! – szólt kurtán a férfi, majd sietősen becsukta maga mögött az ajtót.

A szállodából kilépve nagyot szippantott a tengerparti, sós levegőből. Megfiatalodva, sietős léptekkel indult el hazafelé…

A Sellő

Tisztelt Olvasóim, kedves Barátaim! Alábbi novellám megjelent a Szó-Kincs 2012 c. antológiában 2012 júniusában.     

           A tenger sima volt és nyugodt, csak halk csobbanások hallatszottak, amint a hullámok nyaldosták a part menti kavicsokat. Anna mellé a strandon egy szlovák család telepedett le. Ötven év körüli anyuka és apuka, majdnem felnőtt gyerekekkel. Az idősebb fiú a szeme sarkából leste a fiatalasszonyt, miközben az anyja tarka papírszalvétába csomagolt szendvicseket húzott elő a hűtőtáskából. A kamasz kitartóan, arrogáns magabiztossággal méregette az asszonyt. Anna régebben jót nevetett volna a helyzeten, vagy frappánsan visszavágott volna a tolakodó fiatalembernek. Most azonban dühítette ez a mini-macsó. Inkább becsukta a szemét, és próbált semmire sem gondolni, ami igencsak nehezére esett. Milyen jó lenne egy energiatakarékos üzemmódba kapcsolni, úgy, mint a számítógépeket. Egy vegetatív állapotot fenntartva kiiktatni a memóriát, enni, inni, aludni, bámulni a tengert anélkül, hogy az ember bele akarná vetni magát a hűs hullámokba, vagy flörtölni a csinos fiatalemberrel, de nem megy – gondolta keserűen. Feküdt hát engedelmesen tovább a hátán és várt. Mire is? Hogy holnap legyen, hogy más legyen, hogy ne sajnálja ilyen átkozottul magát. Nyugalom, meg kell próbálnia relaxálni, ahogyan a pszichológus tanította – koncentrált az asszony – beszívta mélyen a levegőt, majd lassan kiengedte azt, minden fújással igyekezve megszabadulni a rossz érzésektől, kisöpörni lelkéből az árnyakat. Micsoda ostobaság ez! Százezer nyugodt légvétel sem változtatja meg az életét, nem tudja meg nem történtté tenni azt az öt évvel ezelőtti napot, és nem lehet megszabadulni az elmúlt évek gyötrelmeitől sem. Hiába jönnek le azóta is minden nyáron ide, a kis horvát halászfaluba pihenni a férjével, hogy eljátsszák egymásnak a boldog folytonosságot és állandóságot, elhitetve magukkal, hogy régi életük szertartásainak állhatatos ismételgetésével dacolhatnak a sorsukkal.

Egy árny vetődött Anna arcára, eltakarta az égető Napot. Az asszony ellenzőt formált a kezével a szeme elé és meglátta Pétert. Belesajdult a szíve, olyan gyönyörű és tökéletes volt a férje. Pontosan olyan, mint tizenöt évvel ezelőtt. Anna akkor nyaralt itt először a barátnőivel. A parton napozott, mikor pontosan ugyanúgy, mint most, Péter árnyéka homályosította el a Napot. „Ajánlhatok Önnek egy hajókirándulást a Kornati-szigetekre?” – kérdezte angolul.  Anna nem hitt abban, hogy első látásra szerelembe eshet valakivel, de igenis egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy tudja, valakivel el tud-e képzelni egy randit, közös strandolást, egy szenvedélyes éjszakát. Akkor és ott, elveszett… Nyár végén már együtt jöttek vissza Magyarországra, és a következő héten összeköltöztek Péterrel.

– Hoztam neked egy kis gyümölcsöt, gyere, felültetlek – szólt most is kedvesen, de arcáról eltűnt az a mosoly, amit az asszony annyira imádott.

– Köszönöm, de nem kell ennyit fáradnod – válaszolt Anna mogorván a férjének.

– Ne aggódj, magamnak is készítettem egy salátát. Nincs nagyon meleged? Ha gondolod, behúzlak az árnyékba – kérdezte a férfi kötelességtudóan.

Anna gyűlölte ezt a fásult és erőltetett udvariaskodást. Miért nincs Péternek elég bátorsága ahhoz, hogy azt mondja, elég! Miért nem fogja a holmiját és menekül el innen hátra sem nézve, hiszen amit maga mögött hagy, arra jobb nem is emlékezni többé. Lélegezzen fel, kezdje újra! De nem, ő teszi a dolgát nap mint nap, gondoskodik a feleségéről, amitől Anna még nyomorultabbul érzi magát. Az asszonynak sokkal könnyebb lenne haragudnia rá, amiért elmegy, de a férfi tűr szótlanul, kötelességtudóan és boldogtalanul.

– Köszönöm! – próbált kedvesen válaszolni, miközben felkészült a szánalmas és megalázó helyzetre.

Péter megfogta a matracot, amin feküdt, és a kőkerítéshez húzta. Az asszony hóna alá nyúlt és felültette, mint egy rongybabát, tehetetlen lábait gondosan eligazgatta.

Fiatalabb korában Anna búvárúszó volt. Amikor a versenyeken lábfejét belebújtatta a halfarok szerű uszonyba, Péter mindig a fülébe súgta:

– Hasítsd csak a vizet, Sellőm, nekem mindig te leszel a bajnok!

Micsoda metamorfózis – gondolta a fiatalasszony keserűen – sellőből fóka lettem!

– No, mi van, Kisapám, még most is olyan jó nőnek tartasz? – vetette volna oda Anna legszívesebben a szlovák fiúnak, aki most döbbenettől tágra nyílt szemekkel bámult rá. Az asszony tulajdonképpen megszokta már az évek során az emberek reakcióit. A döbbenetet, a részvétet, a háta mögötti összesugdosást, az együttérző és egyben csodáló pillantásokat, amivel Pétert kísérték, amint tolja a kerekesszékét. Persze, hiszen ő az áldozat!

– Tudod mit? Inkább eveznék egyet, ha nem bánod, olyan szép és nyugodt most a tenger – mondta Anna szelíden.

– Persze, ahogy gondolod! Hozom a kajakot.

A baleset óta ez az egyetlen sport, amit művelni tudott. Vettek egy speciális tengeri evezőst,  mivel a nyári szabadságot azóta is a rogoznicai villában töltötték. Péter már hozta is az eszközt. Ő a kezeit beletette a kajakba, megemelte a csípőjét, hogy Péternek minél kevesebb erőfeszítésébe teljen berakni őt a vízi alkalmatosságba, és beszíjazni tehetetlen lábait. Egy erős lökéssel férje a vízre bocsátotta…

–  Vigyázz magadra! – integetett utána Péter. – S ne evezz túl messzire!

Anna, erős karjaival forgatta az evezőlapátot. Néhány méterre a parttól visszafordult, s a parti fehér villákat nézte, a falakra felfutó bougainvillea csodás, harsánylila virágait, a rózsaszín és fehér leandereket, a most még csukott szirmú, tarka estikéket, amik alkonyatkor mutatják meg igazi pompájukat. Kajakozott tovább, s mikor újra visszapillantott, a strandoló embertömeg már csak egy rózsaszínes, barnás paca volt a fehér sziklák és a kék tenger között. Balról a „Sárkányszem”- nek nevezett tengerszem sziklafala látszott. Mennyit ugráltak itt Péterrel a magas partról a kristálytiszta, zöldes vízbe, egykoron… Akkor, amikor még évente háromszor síeltek, nyáron hegyet másztak a Tátrában, és búvárkodtak, itt az Adrián. Azután egyszer, azon a húsvét előtti csütörtökön, öt évvel ezelőtt ő ablakot tisztított, és a háztartási létra legfelső fokáról a dohányzóasztal szélére zuhant. Azonnal tudta, hogy nagy a baj, mert deréktól lefelé csak zsibbadást érzett, és nem tudott felállni.

– A hatodik csigolya törött el – magyarázta később a doktornő a klinikán. Tudják, az ilyen jellegű traumák húsz százaléka a háztartásokban, otthon történik – folytatta mosolyogva, mintha a tény, hogy Anna esete javítja a statisztikát, könnyebbé tenné az asszony helyzetét.

A fiatalasszony elhessegette a rátörő emlékeket, és próbált az evezésre koncentrálni. Előtte a távolban a hófehér világítótornyot célozta meg, s minden erejét bevetve lapátolt. Balra egy húzás, majd jobbra, megint bal, majd jobb... Anna számolta, hányszor meríti az evezőt a vízbe, mialatt egyszer fordul a világítótorony lámpája. A távoli cél egyre közelebbinek tetszett, bár nem nézett hátra, de tudta, hogy nagyon messzire került a parttól. Mágnesként vonzotta a sziklára épített jelzőoszlop. Ott búvárkodtak együtt Péterrel először. Az asszony most felidézte, ahogy lassan ereszkedtek lefelé a mélységbe a sziklafal mentén, egymás kezét fogva, a nagy csendben. Csak a reduktorból kiáramló levegőbuborékok hangját, saját légvételüket és szívverésüket hallották. Olyan csodálatosan nyugodt és romantikus volt minden, ők ketten a nagy kékségben. A sziklás tengerfenék mentén ormányos tengeri keszegek, sügérek, angolnák úsztak el mellettük. A sárga szivacstelek és a fekete tengeri uborkák között néha egy-egy vörös skorpióhalat pillantottak meg. Egyre mélyebbre úsztak. Anna most is emlékezett, hogy mennyire fázott és félt, de ezt persze nem merte bevallani Péternek. Felnézett a felszín felé és csak a rájuk nehezedő végtelen vízoszlopot látta, s a fentről beszűrődő távoli napsugarakat, amint azok megvilágították felszálló légbuborékaikat. A fiatalasszony elfordította a fejét a sziklafalról, és megpillantotta a végtelen mélységet és sötétséget. Olyan apró és védtelen volt ebben a közegben. A búvárruhát hirtelen nagyon szorosnak érezte, levegő után kapkodott, és azonnal fel akart jönni a felszínre. Péter határozottan visszahúzta őt a mélybe, mert, hogy ne kapjanak keszonbetegséget, muszáj volt még lent maradniuk, és csak fokozatosan felemelkedniük a felszínre. Anna a búvármaszkon keresztül belenézett Péter szemébe, akinek pillantása megnyugtatta, s oldotta a pánikot. Igen, ilyen ő, maga a nyugalom, a biztonság és a szeretet. S ő most örökös boldogtalanságra kárhoztatja…

Anna csak evezett és evezett rendületlenül, mígnem könnyein keresztül meglátta, hogy északnyugati irányban veszedelmesen fodrozódik a tenger. Mire átfutott az agyán mi is történik, máris érezte vizes bőrén a hűvös fuvallatot. Itt a Bóra, értette meg azonnal. Nyáron ritka ez az erős szél, de néha előfordul. Megfordult, s a partot kereste. Hirtelen megemelte a kajakot egy hullám, s végre hihetetlen távolságban meglátta a távoli fehér csíkot, a szárazföldet. Össze kell szednie magát, ha túl akarja élni. Minden egyes evezőcsapásba próbált a törzsével is beledőlni, hogy minél gyorsabban haladhasson. A hullámok egyre jobban dobálták a kajakot, mindenfelől a jéghideg víz csapódott rá. A hidegtől és a rémülettől minden ízében vacogott. Egy pillanatra meg kellett állnia, hogy összeszedje maradék erejét. Körbenézett, s csak hullámhegyeket látott, már nem tudta biztosan merre kell eveznie. Ekkor egy óriási tarajos hullám hátulról tarkón vágta az asszonyt, majd a hideg víztömeg a kajakba zúdult, s felborította azt. Anna fejjel lefelé fuldoklott a vízben. Próbálta visszafordítani magát az evezővel, de nem sikerült. Szemét, orrát, marta a hideg sós víz, nyitott szájjal kapkodott levegő után a víz alatt.

Váratlanul erős kezek ragadták meg, s egy csónakba húzták. Anna köhögött, prüszkölt, s mikor kinyitotta a szemét, Péter aggódó arcát látta. A férfi ugyanazzal a rajongó, szeretettel teli pillantással nézett rá, mint réges-régen, itt a közelben, huszonöt méter mélyen a tengerben, a búvármaszkon keresztül.

– Mit csináltál? Mondtam, hogy ne evezz messzire! Teljesen kétségbeestem, amikor észrevettem, hogy feljön a vihar. Még szerencse, hogy Mirkó csónakja éppen ott horgonyzott – hadarta szemrehányóan a férfi.

– Pedig talán jobb lett volna, ha később érsz ide – zokogott az asszony.

– Tényleg? S vajon kinek lett volna jobb? Talán neked, hogy megfutamodhass? Vagy nekem, hogy esélyt se adhassak a folytatáshoz? – ordított a férfi. Azt hiszed, csak te szenvedsz? – folytatta. Hát nem. Tudd meg, hogy nekem is nagyon nehéz. S tudod miért?

Az asszony döbbenten hallgatta, milyen elementáris erővel törnek elő férjéből a ki nem mondott gondolatok.

– Szörnyű, hogy lebénult a lábad, rettenetes! De ennél sokkal borzasztóbb, hogy te lehetőséget sem adsz nekem, és magadnak, hogy megpróbáljuk túlélni ezt a tragédiát, és felépíthessük az új életünket. Cinikus lettél és elutasító, s ez ezerszer jobban zavar, mint a béna lábaid! Nem tudom én sem, hogy mi lesz velünk, de értsd meg, igenis meg akarom próbálni folytatni veled az életemet. Kérlek, kicsi Sellőm,próbáld meg te is!

Anna csendesen sírdogálva átölelte Pétert, és engedte, hogy a férje a karjaiba vegye, majd kiemelje a parton a csónakból.

  

A tölgyfa

Robog a sárga autó a hepehupás országúton. Gyér a forgalom, a bogárhátú utasai alig-alig találkoznak szembejövő járművel, miközben a kis falvakon haladnak keresztül. Szép az ősz idén, szokatlanul meleg, és színpompás. Az országutat kétoldalt fák és bokrok szegélyezik, néhol egy-egy fatörzsre felkúszó vadszőlő bíbor ragyogása élénkíti a sárga és rozsdaszínű monotóniát. A kőrisek, platánok összeborulnak az úttest felett, mintha csak egy aranyló alagúton haladnának keresztül. Ketten ülnek az autóban. Ágnes, a fiatalasszony vezet, s szomorkás gondolatok keringenek a fejében az őszi színpompás elmúlásról. Hamvas Béla esszéjének sorai jutnak eszébe az „Aranynapokról”:

„Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.”*

 Gondolataiból fel-feleszmélve gépiesen válaszolgat útitársa fáradhatatlan monológjára egy-egy „tényleg”, „nahát”, „ó de kedves” megjegyzés közbeszúrásával, hogy biztosítsa partnerét a lankadatlan figyelméről, amivel az ezerszer hallott történeteket követi. Ágnes jobbján idős asszony ül. Elegáns barna kiskosztümjében engedelmesen gubbaszt az anyósülésen, lapos sarkú bőrcipőjébe bujtatott lábát szigorúan a padlózat gumiszőnyegén tartja, nehogy összepiszkolja a drága autót. A biztonsági öv vágja a vállát, szorítja a csípőjét, de restell panaszkodni, hiszen olyan kedves, aranyos ez a fiatalasszony, sokszor a segítségére van, miért kellemetlenkedjék hát ilyen apróság miatt. Az idős hölgy a mai alkalomra a körmeit is kilakkoztatta, és a szobatársától kölcsönbe kapott rúzzsal egy kis pírt vitt fakó ajkaira és orcájára.

Furcsa kapcsolat az övék. Több generációnyi kettejük között a korkülönbség, nem rokonok, mégis összeköti őket valami kötelék. Ági sokszor gondolkodott rajta mi is ez a kapcsolat Piroska nénivel. Barátság? Egymásra utaltság? Mindegy, nem is fontos hogyan definiálja a kapcsolatukat, szükségük van egymásra. Néhány évvel ezelőtt találkoztak először az idősek otthona előtti parkban. Ági a kislányát sétáltatta a csendes ligetben. Zsuzsika, a szőke copfos kislánya, égszínkék, tiszta szemeit rávetette a nénire, rámosolygott… Így kezdődött az ő történetük. A fiatalasszony először alkalmanként felugrott az idős hölgyhöz egy kávéra, süteményre, beszélgetésre.  Ági később kiváltotta a néni gyógyszereit, elvitte orvoshoz, bevásárolt neki a hétvégére, és lassan a kötelességből kedvtelés lett. Kezdte megszeretni ezt a gyógyszer-, fertőtlenítő- és öregségszagú idősek otthonát, Piroska néni patyolattiszta garzonját. Még a falról ráköszönő „üdvözlet a Mátrából” feliratú műanyagszarvasokkal és az aranykeretes szentképekkel is megbarátkozott. Néha csak kötelességtudatból indult el az öregasszonyhoz vasárnap délutánonként, de az ottlét mindig felderítette a fiatalasszony lelkét. Szerette hallgatni Piroska néni történeteit, nézegetni a régi, megsárgult fotókat számára ismeretlen kalapos dámákról, öltönyös férfiakról, kantáros nadrágos gyerekekről. Ágnes később annyi mesét hallott, hogy Piroska néni addig személytelen és névtelen rokonai és barátai az ő kedves ismerőseivé is váltak. A legtöbb történet persze Pista bácsiról szólt, aki hatvankét évig volt Piroska néni férje, míg kilenc évvel ezelőtt egy infarktus el nem ragadta. Azóta él a néni az otthonban. Az öregek még tizenévesen ismerkedtek meg egy hideg télen szánkózás közben a Kurca parton. „Ez a fekete szemű kislány a feleségem lesz, ha visszanéz rám”- mondta az akkor kamasz Pista a barátainak. És Piroska félszeg kacérsággal, szikrázó fekete szemével visszapillantott a válla felett a nyúlánk, jóképű fiúra. Gyermekük nem lévén szeretetüket, gyengédségüket egymásra fordították, minden mesterkélt drámaiságot nélkülöző boldog hétköznapi életet éltek, napjaink Philemonja és Baucisaként.

A néni mindig is vágyódott rá, hogy láthassa régi otthonát, beszélgessen a kedves szomszédokkal, már azzal, aki még megmaradt közülük, hiszen kilenc éve nem hallott az otthoniak felől. Sokára merte csak megkérni Ágit, akkor is félve, szorongva, elvinné-e őt a régi házhoz. A fiatalasszonynak nehéz volt elszabadulnia a családjától, a teendőitől, de ráállt a kis kiruccanásra.

Piroska néni az elindulásuk óta szóval tartotta Ágnest, mesélte századszorra is életük kedves történeteit. Ilyenkor az öregségtől megszürkült és megfakult szemébe visszatért az a régi tűz, amibe Pista egykoron úgy belebolondult.

– Ágikám! Úgy örülök, hogy hazaviszel. Majd meglátod, milyen szépen laktunk mi, apával. A nagy házunk az utcafrontra nyíló két gyönyörű ablakkal.  A szép, nagy konyhánk és a tágas kamra, benne a sok finom befőtt és lekvár – mesélt a néni és lelkendezett. – Már tudom is Kislányom mi fog neked legjobban tetszeni – s választ nem várva már folytatta is – az égig érő, terebélyes öreg tölgy a hátsó kertben. No, az valami csoda. Már akkor is ott állt a fa, amikor építkeztünk. Pistám nem engedte kivágni, „majd annak árnyékában ücsörgünk ott Piroskám” mondta mindig.

Elcsendesedik a néni, ahogy beérnek a faluba, tekintete messze téved az aranyló fák felé, s mosolyog… Őhozzá beszél, szótlanul…

Ági lassan, komótosan hajt a sáros, a szűk utcákon. A GPS géphangján diktálja az irányt: most fordulj jobbra, menj kétszáz métert és megérkeztél az úti célodhoz.

Sárgára meszelt kétszintes ház előtt állnak meg. Az öreg házra az új lakók ráépítettek még egy emeletet. Az ormótlan, fehér műanyagablakokat belülről vidám, bohócokat, pillangókat ábrázoló ablakmatricák díszítik.

Ági udvariasan kinyitja az kocsiajtót a néninek, aki csak ücsörög tovább az ülésen, a retikülje fülét úgy szorítja, hogy elfehérednek az ujjai, bizalmatlanul nézeget ki a házra, abban reménykedve, hátha rossz címre jöttek.

–        Megérkeztünk, Piroska néni, tessék kiszállni, majd segítek!

Néhány pillanat, s az idős asszony vonásai rendeződnek, ajkai mosolyra húzódnak, de  fekete szemei baljósan hallgatnak.

Ági becsenget a házba, és mosolygós harminc év körüli asszony nyit ajtót, karján apró gyermekkel. Barátságosan invitálja beljebb a vendégeket. Tágas udvarra lépnek, balra homokozó, hinta, jobbra szép, faragott fa asztal padokkal, felette kifeszített csíkos vászonroló ad árnyékot a megpihenni vágyóknak. A hátsó udvarban újonnan épített garázs áll, előtte a betonon háromkerekű bicikli, pöttyös labda, félkarú játékmackó hever.

Ági kerüli Piroska néni jéggé fagyott tekintetét. „Milyen szentimentális, ostoba liba vagyok, hogy idehoztam őt” – gondolja, s udvariasan torz mosolyra húzza száját.

A háziasszony a lakásba hívja a vendégeket, büszkén mutatja a modern gépekkel felszerelt tágas konyhát.

– Itt kiütöttünk egy falat, no és persze a dohos kamrát is megszűntettük, nincs rá szükség – csicsergi vidáman, s már suhan is fel az emeletre, hogy büszkélkedhessen a gyerekszobával és a két kisebb hálóval.

– Elfáradtam, Angyalom, menjünk, mentsük ki magunkat – súgja Piroska néni Áginak, és szinte menekülnek, úgy hagyják ott a csalódott háziasszonyt.

– És a szomszédok? Őket nem látogatják meg? Marika néni még megvan a huszonhatos házból, igaz szélütés érte két éve, de biztosan örülne maguknak – kiált utánuk.

Piroska néni már az autóban ülve szól vissza: – majd legközelebb, Kedves, s köszönünk mindent.

Időközben az időjárás is elkomorodott. Az október a könyörtelen, rideg arcát mutatja. Alattomos, sűrű, apró szemű áztató esőt szór az utasainkra. A bogárhátú kis autó mögött eltűnnek a falu sáros utcái. Az országúton az esőáztatta fekete aszfaltra helyenként egy-egy sárga falevél tapad, ami szánalmasan emlékeztet a néhány órával ezelőtti színorgiára. Az autó utasai hallgatnak. Ági mellett ősöreg asszony ül, megkeményedett ráncaiba zárkózva.

Hirtelen fákról lezúduló víztömeg csattan a szélvédőn, ami kizökkenti a két nőt a hallgatásból.

– Hát… mégiscsak kivágták…

Ági nem válaszol, inkább ő kezd a mesébe Zsuzsikáról, a családjáról, a munkájáról. Piroska néni egy-egy „nahátot”, „ez igent” fűz a fiatalasszony monológjához.

Végre megérkeznek az idősek otthonához. Piroska néni felölti szokásos minden-a-legnagyobb-rendben-van maszkját és mosolyogva köszöni meg Áginak a kirándulást.

–        Jövő vasárnap jövök, Piroska néni!

–        Akkor, gyere, Ágikám, amikor tudsz – integet vissza.

Ági sokáig néz utána, mert meg akarja ölelni, megkérdezni tényleg rendben van-e minden, de az idős asszony egyenes derékkal, magabiztos léptekkel belép az otthon üvegajtaján.

*

Áginak vacak hete van, álmatlan éjszakái, nyugtalan gondolatokkal átszőtt napjai. Szerdán, délidőben cseng a telefonja. A kijelző Ismeretlen számot mutat. A fiatalasszony sokáig hezitál, felvegye-e egyáltalán. Közvélemény-kutatók, biztosítási ügynökök, kampányoló politikusok képviselői és a rossz hír hozói szoktak ily módon bejelentkezni.

–        Halló, itt Kerekesdi Ágnes – szól a készülékbe az ötödik csengés után.

–        Jó napot kívánok, az idősek otthonából hívom – beszél bátortalan, részvéttől lecsendesedett hangon a nővér – mivel az Ön neve és címe van felírva értesítési adatként arra az esetre, ha… sajnálattal kell közölnöm, hogy Piroska néni…

Ági lassan leengedi a kezét a telefonnal az ölébe. Kinéz az emeleti ablakból a sápadt őszi délutánba. A két kis öreg is ott ül valahol az alkonyatban, egymás kezét szorongatva a faragott padon, ott, a terebélyes tölgy alatt.

* Részlet Hamvas Béla A Babérligetkönyv c. esszékötetéből

A Sánta

Tisztelt Olvasóm! Sánta című novellám júliusban megjelent a Szó-Kincs 2013 antológiában az Aposztróf Kiadó gondozásában.

          Ki volt a Sánta? Nem tudom. A környéken lakók közül sem ismerte őt senki.

Pedig itt élt közöttünk, jelenléte olyannak tűnt, mint egy apró homokszem a szemünkben, zavart, szúrt, néha megríkatott minket.

Most is magam előtt látom a sántikáló, hajléktalan férfit, amint szüntelenül rótta az utcákat reklámszatyrokkal a kezében, amiben összes ingóságát magával hurcolta. Mindennapos viseletéül egy elnyűtt, sötétkék munkásruha szolgált, aminek az ujját nyáron könyékig felhajtotta, télen pedig néhány ócska pulóvert, vagy kukákban talált kabátot húzott rá, hogy védje magát a csontig hatoló hidegtől. Az utcán élt magányosan, reményvesztetten, látszólag beletörődve a reá mért sorsba.

          Emlékszem az első találkozásunkra. Újév reggelén, az átmulatott szilveszteri éjszaka után még kicsit spiccesen és fejfájósan kávéztam a nappalinkban. A jó meleg, biztonságos otthonomból bámultam ki az ablakon. Az a szokásos újév reggeli melankólia ült rajtam, amikor kicsit szomorkodom, hogy elmúltak a csillagporos ünnepek, s megint egy teljes évet kell várnom a mézeskalács-, gyertya- és fenyőillatú karácsonyra, meg egy vidám és felszabadult szilveszteri bulira. Az utca és a tér, ahol lakom, olyan látványt festett, mint az az üveggömbbe zárt pici játékváros, amit gyermekkoromban kaptam a Párizsban élő bácsikámtól, amit ha felráztam, hópelyhek hullottak az aprócska házakra és utcákra. Ilyen mesébe illő környezetben tűnt fel messziről az otthontalan, bicegő férfi sziluettje. Nem akartam figyelni őt, valami mégis odaszegezett az ablakhoz, és összeszorult szívvel néztem a Sántát. Egyik kezével fázósan összefogta a mellén rongyos kabátját, másik vállán a szatyrait cipelte, szemével pásztázta az utcát és a szemeteseket.

Mellettünk épült egy új ház. A munkások még a karácsonyi ünnepek előtt a járdán hagyták az építési törmeléket tartalmazó konténert. A férfi megállt előtte, a tartalmát tanulmányozta. Észrevette a közepén fekvő üres borosüveget, amit egy szilveszterező, vidám társaság dobhatott bele az éjjel. A Sánta picit tétovázott, mérlegelte az esélyeit, majd motyóját maga mellé téve a hóba, nekivágott, hogy megszerezze a kincset. Jobb lába teljesen merev volt és rövidebb is, mint a másik, ezért iszonyú erőfeszítés árán tudott csak bemászni a tárolóba. Nem nézhettem tovább tétlenül a percek óta tartó szívszorító küzdelmet. Gyorsan kabátot kaptam a hátamra, mezítláb a csizmámba bújtam, néhány sültet, süteményt, tegnapról maradt finom falatot pakoltam egy műanyag dobozba, és leszaladtam az utcára. Mire leértem, a hajléktalan férfi már kimászott a konténerből, és értékes zsákmányát próbálta belegyömöszölni a szatyorba.

– Jó reggelt kívánok! Tessék, parancsoljon, remélem, hogy nem sértem meg vele! – nyújtottam át neki bátortalanul az ételt.

A Sánta fásultan rám nézett, majd a csomagra. Az arcán nem tükröződött sem meglepetés, sem öröm, vagy zavar. A szeme… azóta is feledni szeretném azt a tekintetet, azt a fájdalmas, elgyötört pillantást!

– Köszönöm! – mondta szárazon. – Áldja meg az Isten! – azzal sarkon fordult, és a kis batyuval a kezében, karjára véve a táskáit, elbicegett.

– Minden jót magának is! – szóltam utána.

Hosszú percekig álltam az utcán vacogva, szememmel kísértem a távolodó, sántikáló férfit, míg alakja elveszett a januári, szűz fehérségben. Nem pusztán tehetetlenség volt, amit éreztem, sokkal inkább szégyen.

          Ettől a naptól fogva a Sánta, szűkebb környezetem részévé vált. Ha kiléptem az utcára, önkéntelenül körbenéztem, hogy látom-e őt, folytonosan abban reménykedve, hátha nem fogom megpillantani. Azzal álltattam magamat, talán befogadják, vagy társra, otthonra talál. Valójában tudtam, hogy ő sehol sem hiányzik, senki sem segít rajta, úgy ahogyan én sem tettem, hiszen az adománnyal inkább csak háborgó lelkiismeretemet hallgattattam el. Ha nem látom a férfi nyomorát, nem szembesülök társadalmunk nagyon is létező problémáival, nem kell szégyenkeznem, nem nehezedik rám a bűntudat és a felelősségérzet.

De ő könyörtelenül, állandóan jelen volt. Leggyakrabban a sarki buszmegállóban ücsörgött a barna padon, szemben a pékséggel. Amikor arra jártam, vettem neki egy-egy süteményt, vagy megszántam némi apróval.

„Áldja meg az Isten!”, válaszolta mindig halkan, leszegett fejjel. Soha nem kért, nem szólított meg, nem is nézett rám, kivéve azt az egyetlen pillanatot, amíg átvette az alamizsnát.

 Sokszor látok otthontalan embereket, akik bandákba verődnek, megosztják egymással a tablettás bort, a cigaretta csikkeket és a nyomorúságot. Ismerek olyan hajléktalant, akihez kóbor kutya szegődik, szinte testvérekké válnak, közösen viselik a szitkokat, rúgásokat, együtt fogyasztják el az odavetett falatokat. Az én Sántám magányos volt és ijesztően csöndes. Vajon milyen titkokat, milyen sorsot hordozott magában?

          Halála ugyanolyan zavaró és egyben zavarba ejtő volt, mint az élete.

Egy forró, júliusi napon munkából tartottam hazafelé, amikor nagy csődületre, villogó rendőrautóra lettem figyelmes a sarkon. Közelebb értem, és a kíváncsiskodó csődületben, az izzadt lábak és karok között megláttam, amint a kék zubbonyos mozdulatlan testet gumikesztyűs kezek szenvtelenül egy fekete zsákba fektetik.

– Meghalt az a szegény sánta ember, aki olyan gyakran itt üldögélt – súgta egy idős hölgy a barátnőjének. – Azt hallottam, órák óta halott volt már, mire valaki észrevette – folytatta.

– Szörnyű! Ne is mondja, Margitkám! No, de semmi sem történik véletlenül! Rendes, dolgos embernek mindig van otthona, nem az utcán él – kárálta a másik nő, önelégült bizonyossággal abban, hogy vele, ilyesmi sohasem fordulhatna elő.

         Szótlanul álltam és némán sirattam a Sántát, nem csak magányos halálát, sokkal inkább az élete hiábavalóságát.

         Sok év telt el azóta a szomorú júliusi nap óta. Még mindig abba a pékségbe járok vásárolni,  és bármennyire is sietek haza a szeretteimhez, meg-megállok egy pillanatra a barna padnál, ott, a buszmegálló mellett.

Az igazság ára

          Elza két hete figyelte már a lányt, aki eddig minden nap pontosan tizenkét óra után öt perccel lépett ki az irodaházból, hogy a barátnőivel ebédelni menjen a sarki kisvendéglőbe. De éppen a mai napon, késik. Az elmúlt időben az asszony árnyékként követte Ritát. Kiismerte a szokásait, megtudta mit eszik, mit iszik, kikkel barátkozik, mivel tölti a szabadidejét… Igen, alaposnak kell lennünk, ha az ellenségünket le akarjuk győzni. Márpedig Ritát muszáj megállítania, nem engedheti Elza, hogy életének utolsó biztos pontját is elvegyék tőle.  

Végre megpillantotta őt az asszony, a vidám hölgycsapatban, amint azok egymásba karolva kiléptek a kapun. Igazán rendkívül szép lány, kedves arcú és feltűnően csinos – állapította meg keserűen Elza. Nem, most nem szabad gyengének lennie, és elérzékenyülnie. Be kell fejeznie amit eltervezett, igazságot kell szolgáltatnia.

Elza magabiztosan sietett a főbejárat felé. Farmert, egyszerű fehér trikót viselt. Hosszú haját a baseballsapka alá gyűrte, a divatos napszemüveg szinte az egész arcát eltakarta. Bár már negyvenéves is elmúlt, de alakja oly törékeny és fiatalos volt, hogy távolabbról, felületes szemlélő akár huszonévesnek is hihette. A torkában dobogott a szíve, amint kinyílt előtte a fotocellás ajtó. A recepciós kisasszony egy műanyag tálból kanalazta a gyorséttermi ebédjét. Próbálta gyorsan lenyelni a falatot, hogy megállíthassa és útbaigazíthassa az érkezőt, de Elza megelőzte:

– Hello, pizza a harmadikra – mutatta fel a barna kartondobozt, és mielőtt még választ kaphatott volna, széles mosollyal az arcán, elsietett a pult mellett, és belépett a liftbe. Megnyomta a harmadik gombot. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, halántékán lüktettek az erek. Végre megállt a felvonó a kívánt emeleten, és Elza elindult a néptelen folyosón. Hamar megtalálta a 308-as számú ajtót. Három íróasztal állt az irodában. Elza az ablak előtti szék karfáján megismerte a kék bőrdzsekit, amit Rita reggel viselt. A kabát alatt megtalálta a lány sporttáskáját, amivel munka után edzeni jár. A szokásos holmik mellett benne volt egy dobozos üdítőital. Elza a pizzás dobozból elővette a fecskendőt, és a narancslébe injektálta a halálos mérgű főzetet.

          Néhány perc múlva az asszony már az autójában ült, és hazafelé tartott. Nyugodt volt és üres. Nem érzett sem örömöt, sem bűntudatot. Mintha kívülről látta volna magát, vagy, mint egy filmben, amiben a hősnő végrehajtja a küldetését. Hiszen igazságot kellett szolgáltatnia, és meg kellett védenie magukat. Fiatalabb korában mély meggyőződéssel hitte, hogy ha az ember őszintén, hittel, szorgalommal él, és teszi a dolgát, annak meg lesz az eredménye. Egész életében kőkeményen dolgozott, mindent feláldozott a karrierjéért, és tavaly jött egy Rita-féle csitri, aki az ötletes prezentációival, no meg a feszes, húszéves fenekével kitúrta őt az elnökségi székből. Alig, hogy kiheverte az egzisztenciális csődöt, máris következett az újabb csapás. Elza rájött, hogy a férje titkolózik, és keddenként eltűnik. Persze, Rita! Hogyan képzelhette ez a fruska, hogy ezt megúszhatja. Nem veheti el tőle Tamást. Ő maradt az egyedüli boldogsága, az élete célja, akiért még érdemes reggelente felkelnie. „Nem Kisanyám! Nincs ingyen leves az életben! Mindenért meg kell fizetnünk!” – mormolta magában félhangosan, amint leállította a kocsiját a házuk előtt.

Elza belépett a bejárati ajtón, és rögtön kellemes illat csapta meg az orrát. Az étkező felé vette az irányt, ahol a férje az asztalt terítette a vacsorához.

– Meglepetés! – köszöntötte Tamás a feleségét.

– Nahát?! Csípj meg, biztosan álmodom!

– Asszonyom, kérem, fáradjon az asztalhoz. Aperitifként hozhatom Önnek házunk specialitását a mojitot, jó sok mentalevéllel – tréfálkozott Tamás, és a széket udvariasan kihúzta az asztaltól, hellyel kínálta Elzát.

– Tamás, ne bohóckodj, mi ez az egész? Te, meg a főzés! És ez a káprázatosan megterített asztal! Lenyűgöző! – kacagott az asszony.

– Ez az ajándékom számodra.

– Alaposan megleptél, de mivel érdemeltem ki ezt a törődést és figyelmet?

– Várj, csak sorjában mindent. Máris hozom a koktélokat és az előételt – a férfi már el is tűnt a konyhában, hogy pillanatokon belül az asztalra varázsolja az ígért finomságokat.

– Hölgyem, egészségére! – koccintottak.

Elza nagyot kortyolt a mojitoból, amibe a kelleténél több Baccardi került, de erre most szüksége is volt.

– Kérlek, áruld el a meglepetést, mert az izgalomtól úgy összeszűkül a gyomrom, hogy egy falatot sem tudok majd enni.

– No, jó, nem bánom – kezdett a mesébe a férfi. Tudod az utóbbi időben láttam rajtad, hogy mennyire bánt a szakmai kudarcod. Mogorva lettél és zárkózott. Ismersz, tudod, hogy önző ember vagyok, nem tudok így élni. Nekem a mindig mosolygós tündéremre van a szükségem…

– Nem pedig egy boszorkányra – vágott közbe Elza.

– Igen, valahogy így. Tehát elhatároztam, hogy támogatom a régi álmod megvalósítását, azaz az ötletedet, hogy nyissunk egy kis éttermet.

– Drágám! De hogyan… ez lehetetlen – hebegett Elza a meglepetéstől.

– Mindent elgondoltam, és kiszámoltam. Ha a megtakarításainkat mindketten beleadjuk, és tudsz várni még egy évet, amíg befejezem ezt az aktuális projektet a cégemnél, akkor vágjunk bele! Látod? Már főzni is tanulok, hátha felveszel kuktának!

– Nem akarok elhamarkodott ígéretet tenni, először lássuk azt a vacsorát!

A főétel Elza kedvence volt, fogasfilé Kárpáti módra.

– No, Kedvesem, hogy ízlik?

Elza belevágott a hófehér halhúsba, amit, mint a lágy vajat, úgy hasította az ezüst kés. A villára helyezett falatkára ráfolyt a tejszínes, kapros mártás, és az apró, rózsaszín koktélrákokból és gombából álló ragu.

– Ez egyszerűen mennyei! De te nem is szereted a kaprot?

– Csaltam. Az enyémből kihagytam, a tiedből viszont nem sajnáltam, tudom, hogy ez az egyik kedvenc fűszered, csak ritkán készítesz vele ételt, mivel én nem állhatom. Mindjárt hozom a desszertet is, csak előtte töltök még bort.

Elza furcsán érezte magát. Elnehezültek és zsibbadtak a lábai, talán a bortól… Már az ételt sem kívánta, de nem akarta Tamást megbántani, ezért vett egy darabot a kapros-túrós lepényből.

– Ki tanított főzni? Ilyen csodásan elkészített menüt nem lehet a szakácskönyvből kiolvasni.

– Ez egy külön történet. Emlékszel Béla kollégámra? Nos, az ő lánya, Rita, tudod, a helyes barna lány, aki egyébként napjainkban már felkapott gasztroblogger, esténként főzőtanfolyamot vezet. Beiratkoztam hozzá én is, és keddenként elszöktem hozzá gyakorolni. Fiatal kora ellenére igazán remek szakács, talán még a vállalkozásunkhoz is kérhetjük a segítségét.

– Micsoda? Rita… főzőtanfolyam… nem értem… – hebegett Elza és torkán akadt a lepény.

– És természetesen a másik tanítómesterem Te voltál – folytatta Tamás, aki olyannyira megrészegült hőstettei részletezésétől, hogy fel sem tűnt neki felesége sápadt arca, zavart viselkedése –, hogy jót, csak a legkiválóbb alapanyagokból lehet főzni. Kimentem hát a konyhakertedbe, és e remek vacsoráért feláldoztam a legszebb szál kaprodat. Jó nagyra nőtt, már virágzott is, látszott, te is használtál már belőle, gondoltam éppen megfelelő lesz. A fehér virágjából csak egy kicsit tettem az ételbe.

– Azt mondtad fehér volt a virágzata?

– Igen. Nem ízlett a desszert? Rosszul nézel ki…

– Nem, Szívem, minden így van jól. Tudod, ma este igazán lefőztél engem.

Tamás! Légy kedves, tölts nekem egy nagy pohár konyakot, megkoronázva ezzel ezt a remek vacsorát, majd vidd el a kutyát sétálni, addig én elmosogatok.

          Miután a férfi becsukta maga mögött az ajtót, Elza a kezébe vette a konyakospoharat, és egyszerre lehajtotta az erős italt. Abban reménykedett, hogy az alkohol hamarabb elbódítja majd, minthogy tiszta tudattal átéli, amint a méreg lebénítja a légzőszerveit is.

Foltos bürök. A nagy hasonlóság miatt a kaprok közé ültette el a gyomot, hogy ne tűnjön fel senkinek. Ma reggel, miután elkészítette belőle a Ritának szánt főzetet, elfelejtette elégetni a növényt.

Elza kezéből kiesett a kristálypohár, és szilánkjaira robbant szét a padlólapon. A szer hatott, az asszony végtagjai már lebénultak, mosolya vigyorrá torzult az arcán. Lám, most először tökéletesen igaza lett: az életben egyszer, előbb vagy utóbb, mindannyian, mindenért megfizetünk!

 

Furcsa hármas

           Jó néhány éve már, hogy a férjemmel Egyiptomban jártunk. A társasutazások velejáróra, hogy vegyes társaság verbuválódik össze, mindig vannak utasok, akikre felfigyelünk, mások taszítóak számunkra, néhányan szórakoztatóak, de csupán kevés arc marad meg bennünk, akikre még évek múlva is emlékezni fogunk.

          Történetem szereplői már a repülőre szállás pillanatától fogva megbotránkoztattak és taszítottak minket, többieket. A bűnös kis hármas, akiknek egymással való kapcsolata oly egyértelmű és nyilvánvaló volt a külvilág számára. Az idős, tehetős üzletember a két hivatásos barátnőjével. A férfi jellegtelen arcát fakó, őszes haj keretezte. Drága, márkás ruhái jó ízlésről és vastag pénztárcáról tanúskodtak. Egyedül ravasz, apró, zöldes szemei adtak némi karaktert jelentéktelen külsejének. A társaságában lévő hölgyek közül az egyikük – nevezzük őt Rékának – már negyven év körül járhatott, bár korát igazán nehezen lehetett megállapítani. Jó alakú, kicsit testes nő volt, vastag szálú, vállig érő haját vöröses és szőkés tincsekre  melíroztatta. Bőre ráncos és zsírosan fénylő a vastag alapozó és a púder alatt, az állandó cigarettafüsttől, az éjszakázástól, és az elfogyasztott alkoholmennyiségtől arca elhasználódottnak és kiéltnek tűnt. A két nő közül ő volt a profibb, a rangidős, aki szárnyai alá vette a fiatalabb lányt, de minden pillanatban tudomására adta, hogy neki, mint főnöknek bizonyos előjogok, no és természetesen tisztelet jár.  A másik hölgy alacsony, vézna kis teremtés volt, legfeljebb ha húsz éves lehetett – hívjuk őt Julinak. Feltűnő, de olcsó és silány minőségű ruháiban úgy festett, mint egy diáklány a jelmezbálban, aki utcalánynak öltözik. Ami igazán szép volt rajta, az a ragyogó mosolya, és az irigylésre méltó hibátlan, hófehér fogai. Sokkal visszafogottabban viselkedett, mint a társa, de igyekezett felvenni Réka stílusát.

Közönségesen és visszataszítóak voltak, ők hárman. Étkezések közben hangoskodtak, ízléstelen vicceiken nagyokat nyerítve nevettek. Kifigurázták a személyzetet, gúnyt űztek mindenkiből. A strandon egymás után rendelték ki a drága italokat és ételeket, a felszolgáló pincéreket magyarul sértegették, majd jót kacagtak, amikor azok udvariasan mosolyogtak és bólogattak a fejükhöz vágott, számukra érthetetlen gorombaságokon.

A botrányos társaság így nekünk, kívülállóknak – akik a néhány napi pihenés idejére otthon hagytuk gondjainkat és jól elrejtettük titkainkat – állandó témát adott. Számomra volt ugyanakkor valami mellbevágó őszinteség abban – vagy talán csak fricska a rajtuk csámcsogó szenteskedő közönségnek –, ahogyan ők hárman, ilyen leplezetlenül felvállalták romlottságukat.

A nyaralás első napjaiban a karnaki templomhoz kirándultunk. A lenyűgöző oszlopcsarnokban sétálva még a ma emberét is megszállja egyfajta misztikus erő, vagy inkább áhítat a több ezer éves építészeti remekmű iránt. Nem csoda, hogy én is megfeledkeztem az útitársainkról, mígnem Rékával a mosdóban összetalálkoztunk. Mindketten próbáltuk magunkat felfrissíteni a tikkasztó melegben. Ő még egy réteg púdert és rúzst varázsolt az arcára, majd, miközben hosszasan keresgélt a táskájában, dühösen elnyomott egy cifra szitkot az orra alatt.

– Segíthetek? Baj van?

– Mi van? – csattant fel durván, mint aki hozzászokott a megvető megjegyzésekhez, majd megenyhült, amint rám nézett. – Semmi, csak elfelejtettem filmet hozni a fényképezőgépbe. Az „Öreg” ki fog borulni, ha nem tudja megörökíteni ezeket a köveket, teljesen oda van a régiségekért.

– Tessék, fogja, szívesen odaadom ezt a tekercset, hoztam többet magammal – nyújtottam át neki egy kazettát.

– Köszönöm – szólt zavartan –, mennyivel tartozom? – és máris kotorászni kezdett a kopott fülű retiküljében.

– Semmivel, szívesen adom, nekem van még néhány.

– Na ne, nem fogadhatom el! Hidd el, ki tudom fizetni, forintban vagy fontban szeretnéd? – erősködött tovább. Látszott rajta, hogy soha nem adott és kapott ingyen kedvességet.

– Tegye csak el, nem tartozik semmivel – azzal kifordultam a mosdóból.

Réka viselkedése továbbra is otromba maradt, de amikor ezentúl rám nézett, felfedezni véltem egy halvány, elismerő mosolyt a vastagon rúzsozott ajkain.

Julival a Paradise Islandra* tett hajókirándulás alkalmával nyílt lehetőségem beszélgetni. A sziget valóban paradicsomi, olyan, amilyet azelőtt csak képeslapokon láttam. Az aprócska szárazföld a türkizkék tenger közepén lakatlan, csak pálmalevelekből készült napernyők nyújtanak némi árnyékot a turistáknak a perzselő Nap elől. A homok vakítóan fehér, ami szépséges, egyben valószerűtlen kontraszt a Vörös-tenger kékjével szemben. Ez a gyönyörű látvány ámulatba ejtett, így a hajókorláthoz siettem, és a fényképezőgépemmel próbáltam rögzíteni a feledhetetlen képet. A korláthoz támaszkodva állt Juli, aki fel sem emelte tekintetét, mereven bámulta a hajóhoz csapódó hullámokat.

– Rosszul van? Jöjjön, üljön le!

– Köszönöm nem, az egyik matróztól kaptam már gyógyszert. Tudja, nem bírom a hullámzást, tengeri beteg vagyok. A repülőn is rémesen éreztem magam – magyarázkodott, és próbált mosolyt erőltetni a rosszulléttől elgyötört arcára, zavartan fésülte ki ujjaival sápadt homlokába hulló szőke hajtincseit. – Furcsa – folytatta. Gyermekkoromban már januárban vártam a május elsejét, hogy felülhessek a körhintára. Azután hánytam egész nap, de mégsem  bántam meg, mert olyan jó érzés volt várni, majd felülni a ringlispílre, hátrahajtani a fejemet a hintában, és csak pörögni, egyre csak pörögni, mígnem teljesen elszédülök. Most kinevet, igaz?

– Miért tenném?

– Ez az utazás is olyan, mint egykoron a majális. Vártam, izgultam, és tessék… rettegek a repüléstől, rosszul vagyok ezen a fantasztikus kiránduláson, még egy pohár vizet sem tudok kérni, mert nem beszélek nyelveket, és… hát nehéz… de Réka azt mondja, majd hozzászokom és belejövök. Mindent ki lehet bírni, ugye?

Akkor még meglepett ez az őszinte kitárulkozás. Persze mostanra már az élettapasztalatom megtanított arra, hogy sokszor inkább a bizalmunkba avatunk és megnyílunk egy idegennek, mintsem egy bensőséges barátnak.

– Először jár külföldön? – próbáltam oldani a feszültséget.

– Nem, pár éve voltam már Németországban. A nevelőapám néha segített a kamionos barátjának, és vállalt egy-két fuvart, szóval ő vitt el. Az odafelé út vicces volt, versenyeztünk az autópályán a többi autóssal. Sokat nevettünk és tréfálkoztunk, finomakat ettünk a benzinkúti éttermekben. A városból nem sokat láttam, mert csak egy éjszakát töltöttünk ott, azután fordultunk vissza – tekintete elsötétült. Csak az ócska külvárosi hotelszobára emlékszem. A foltos ágyneműre, a koszos törülközőkre, a recsegő ágyra… – s megborzongott  a nyomasztó emlékektől.

Lázasan törtem a fejem, vajon hogyan tudnék témát váltani, amikor Juli könnyedséget erőltetve magára rám nézett:

– És maga? Boldog? Olyan helyesek a férjével.

– Igen. Tényleg nagyon boldogok vagyunk!

– Tudja, nekem is van párom otthon, csak ritkán találkozunk, mert sokat dolgozik. Ugye elhiszi?

– Persze! Sok boldogságot kívánok maguknak!

– Köszi! Azt ígérte, elvesz. Rendes ember – magyarázkodott zavartan. Ne haragudjon, be kell fejeznünk a beszélgetést, felváltom Rékát, már biztosan dühös rám, hogy eddig egyedül kellett szórakoztatnia az „Öreget” .

 – Menjen csak! Minden jót! – kiáltottam utána.

          Néhány nappal később, este, elfogyott a szobánkban az ásványvíz. A férjem elbóbiskolt a kanapén, kimerítette az egész napi búvárkodás és a sok élmény. Kilopóztam a szobánkból, és lementem a bárba egy kis frissítőért. Az itallapot tanulmányoztam a pultnál, amikor egy ismerős hang szólított meg:

– Nicsak, Missis Bűbáj! Hol hagyta a férjecskéjét? Meghívhatom egy italra ha már így kettecskén maradtunk?

A férfi durvasága nem lepett meg, sokkal inkább az, hogy egyáltalán megismert, hiszen a nyaralás ideje alatt senki mással nem törődött, csak önmagával és a két barátnőjével.

– A férjem fent alszik a szobánkban, és köszönöm, de nem kérek semmit, én is fáradt vagyok.

– Persze, érthető! Kérem, ne haragudjon rám!

S amint pillantásunk találkozott, már nem a magabiztosan és gátlástalanul hőzöngő részeget, hanem egy magányos, szánalmas öregembert láttam.

– Tudja mit? Mégis iszom egyet magával. Mangó-koktélt kérek – és amint kimondtam e szavakat, már meg is bántam, hogy elgyengültem. – A lányokat hol hagyta? – szúrtam vissza, revansot véve az előbbi gorombaságáért.

– Untatnak. Elküldtem őket szórakozni. Nekem még egy dupla Jack Daniels lesz – rendelt angolul, majd hozzám fordult. Először jár Egyiptomban?

– Nem, már voltunk itt néhányszor. Első ízben a gyermekkori álmunkat megvalósítva a gízai piramisokat néztük meg és az Egyiptomi Múzeum kincseit. Azután eljutottunk ide, a Vörös-tengerhez, és beleszerettünk a búvárkodásba.

– Igen, valóban lenyűgöző. Ennyi szépség egy helyen, ilyen ellentmondásokkal teli országban!  A feleségem sorra megismertette velem az antik világ kincseit. Rengeteget utaztunk, bejártuk, és felfedeztük mindazt, amit a Földön látni érdemes.

– Elváltak?

– Itt hagyott! Ma két hónapja, hogy eltemettem.

– Bocsásson meg, részvétem – s legszívesebben elfutottam volna, olyan tehetetlennek éreztem magam.

– Egyszerűen meghalt, minden előzmény nélkül… elaludt. Érti ezt? Hogyan tehette meg velem? – és olyan kétségbeesetten nézett rám, mint egy kisgyermek, aki elveszett a nagyvárosi forgatagban, és most apja és anyja nélkül, segítséget vár az első idegentől. – Pedig szerettem, azaz inkább természetesnek vettem, hogy mindig ott volt nekem. A részemmé vált, a jobbik énemmé – folytatta, de szavait inkább önmagához vagy a whiskeys pohárhoz intézte, nem hozzám. – Mindent megkapott tőlem, ami pénzért megvásárolható. Tudtam, hogy boldogtalan, de nem törődtem vele. Nem szólt, nem kért számon soha, pedig komiszul bántam vele. Miért tűrt? – választ nem is várva hirtelen rám nézett, mintha most tudatosulna benne, hogy ott ülök mellette, ravasz róka pillantásával a lelkem mélyére hatolt. – Megvet, ugye?

– Nem tisztem ítélkezni.

– Milyen más válaszra is számíthattam volna egy magafajta jóérzésű nőtől! – csattant fel cinikusan. – Nem mondtam meg neki, hogy szükségem van rá – folytatta –, de még csak nem is éreztettem vele.  Ezzel a tudattal, és büntetlenül kell most már itt élnem! Pokolba a magamfajtával! – kiáltotta indulatosan, és egy hajtásra kiitta az italát. – Jó éjszakát! Menjen aludni, vissza a férjéhez – egy pillanatra a vállamon pihentette a kezét, majd faképnél hagyott.

A nyaralás véget ért. A repülőgép landolt Budapesten, és az utasok – sokan vidáman, mások szomorkásan – feltöltődve élményekkel és emlékekkel elindultak hazafelé. A furcsa hármas szótlanul, kifejezéstelen tekintettel ballagott a kijárat felé, semmi jelét nem adták annak, hogy ismernék egymást. Beültek egy-egy taxiba, és eltűntek szem elő. Még a nevüket sem tudtam meg…

* Az egyiptomi Hurghadatól néhány kilométerre fekvő sziget a Vörös-tengeren, népszerű turistalátványosság.

A verseny

 

Elfáradtam. A kimerültségtől légszomjam van, a fejemben visszhangzik saját tomboló szívverésem. A meredek kaptató után egy kis fennsíkra érek. Innen belátható a környék, megpihenek hát.

Jó érzés kinyújtani megfáradt tagjaimat, elgyötört izmaimat. Erről a kis magaslatról szemlélem a mögöttem és az előttem kanyargó utat, a rajta közlekedőket. Őrült rohanás, esztelen száguldozás, amiből most üdítő élmény kimaradnom. Ha pár percre is, de próbálom elhitetni magammal, hogy kiszállhatok a versenyből, hogy tét és kötelezettség nélkül lehetek pusztán szemlélődő. Nincs helyezés, nincs rangsor, mégis mindenki teljesíteni akarja a távot. Vannak magányos biciklisták, mások kis csapatokba verődve küzdik át magukat a hepehupákon. A párok egymás mellett karikázva igyekeznek. Néha egyikük megáll, hogy erőt gyűjtsön, a másik tovább halad, majd bevárja partnerét. Mindenkinek saját magának kell legyőzni a kilométereket ziháló tüdővel, fájó, meggyötört izomzattal, mégis könnyebb hajtani a pedált, ha a társunk mellettünk halad. Előfordul, hogy egyikük letér az útról, lankásabb mellékutak után kutatva, de hamarosan visszatér a forgalomba, hiszen minden kacskaringó, ösvény, vad vadregényes utacska egyszer csak a főútba torkollik.

Figyelem a tandemezőket. Vannak akik együtt, azonos lendülettel és erőbedobással tekerik a biciklit. Ott, arrébb, látok egy párost, ahol az első kerekező inaszakadtából hajt, míg a hátsó, a nyeregben hátradőlve pihen, gyönyörködik az elsuhanó tájban és néha fékez. Azon a kék tandemen, a kormányos figyeli az utat, irányítja a járművet hol erre, hol arra, kikerüli a buckákat, vagy éppen telibe talál egy nyálkás pocsolyát, közben szakadatlanul vezényli a tempót. A hátul ülő leszegett fejjel, szó nélkül, monoton gépiességgel teker, már nem figyel sem vezényszóra, sem irányváltásra. 

Felállok, és kezemmel ellenzőt formálva a homlokomra visszatekintek a már megtett útra. Milyen régen indultam… Igen, talán azon a szép, verőfényes áprilisi reggelen, a negyedik születésnapomon. Korán kibújtam a meleg ágyból, s a nagy konyhán keresztül – ahol mami és anyu sürgölődtek – kiszaladtam a tornácra. Ott  megpillantottam a hőn áhított ajándékomat, a csillogó, piros biciklit. Rögtön nyeregbe pattantam. Még most is érzem a kormány műbőr fogantyújának tapintását, ahogyan az izgalomtól és az igyekezettől ráizzadt a tenyerem. Kezdetben rakoncátlankodott a drótszamaram, de anyukám egy levágott söprűnyelet illesztett a csomagtartóhoz, s annál tartva segített megtartani az egyensúlyomat. Csak az utat és az egyre gyorsabban forgó első kereket néztem, és éreztem, hogy anyu már nem szalad mellettem, elengedett, és önállóan hajtok. Mámorító volt az érzés, hogy egyedül én uralom a járművet, diktálom a tempót, fordítom a kormány hol jobbra, hol balra, kedvem szerint. Megrészegültem ettől a szabadságtól. A gyér kis copfjaimba kötött piros masni együtt lobogott a szélben a kormány végéhez erősített színes műbőrszíjakkal.

Azóta is haladok az úton. Vállaltam már nehéz expedíciókat, gyötrelmes kalandokat végtelen, sziklás és kanyargós hegyi magaslatokba. Sokszor visszacsúsztam, előfordult, hogy le kellett szállnom az ülésről, és kézzel lábbal kaparva küzdöttem magam vissza a forgalomba. Volt, hogy sziklapárkányon egyensúlyoztam a szédítő szakadék és a sziklafal mezsgyéjén. Billegve balanszíroztam a vékony keréken, úgy, mint a kötéltáncosok. A kötélen egyensúlyozó azonban bízik önmagában, ügyességében, azért mer nekivágni a két csúcs között feszülő mélységnek. Én csak a kerékre bíztam magam, szinte kéjjel, vagy inkább ostoba fatalizmussal vártam, vajon merre billen a balansz, szétroncsolódik-e a testem a mélységben, vagy a kemény gránitfalnak csapódva végzem. Szenvtelenül néztem, ahogyan a kerék meg-megbicsaklik a vékony párkányon, majd eszembe jutott, hogy van már saját csapatom, akiknek segítenem kell, és biztosan várnak, ott a következő kanyarban.

Az utóbbi időben egyre durvábbak az úton közlekedők. Sokan, az enyémnél szebb és erősebb kerékpárokon ülve nekem ütköznek, felsértik a bőröm, összezúzzák tagjaimat. Az arcok rémisztenek meg legjobban, látom rajtuk az acsarkodó gyűlöletet, vagy az álszent sunyi vigyort, miközben legszívesebben eltipornának. Könnyeimmel küszködve, vagy éppen a tehetetlen düh termelte adrenalinnal a véremben erőm megsokszorozódik, és megküzdöm a reám támadókkal. Megfeszítem a vállam, és állom az ütközeteket, bármennyire is sajognak a vérző sebeim, az újra feltépett hegek.

Időközben megtaláltam az útitársam, akivel egymás mellett haladunk, megpróbálunk egyforma sebességgel kerekezni. Olykor lassítunk, másszor gyorsítunk, alkalmazkodva egymás teherbírásához. Van már saját csapatunk is, három kis biciklista, akiket mi tanítunk kerékpározni. A két nagyobbacska már egyedül hajt, néhány hosszal előttünk járnak. Mögöttük haladva gyönyörködünk abban, ahogyan egyenes derékkal, délcegen ülnek a nyeregben, könnyedén tekerve a kerekeket, szinte suhannak. Néha egymáshoz koccannak, máskor segítenek tolni a bicajt a másiknak, ha az elfáradt.

Vidám csilingelés üti meg a fülem. A legkisebb versenyzőm áll előttem, sárga, delfines sisakja ragyog a napsütésben. Csillogó fekete szemeivel várakozóan tekint rám, kéri, siessünk a többiek után. Igaza van!Nem szabad lemaradni a csapatunktól. Segítek hát neki a kormányozásban, úgy, ahogyan hajdan anyukám tette velem, és nekiiramodunk újra a távnak. Bár sokan, sőt egyre többen jönnek velünk szembe, azt sem tudjuk hol és mikor érünk célba, mégis muszáj hinnünk, hogy ez az út vezet odáig!