Játszótéri körkép

Fegyelmezetten, kézen fogva egymást, nagycsoportos ovisok érkeznek a játszótérre. Az óvónéni türelmesen elmondja a szabályokat, majd huss, a gyerekek a szélrózsa minden irányába elszaladnak.

A csoport alfa fiúja persze azonnal a legmagasabb mászókához rohan, válla fölött hátrapillantva elégedetten nyugtázza, hogy a társai szorosan ott loholnak mögötte.

Hamarosan felfedezem a vagány kisfiút. Haja divatosan rövidre nyírott, a fejtetején taréjba zselézve. Trendi farmernadrágjának térdén folt éktelenkedik, farzsebe leszakadva. Amikor elmosolyodik, elővillannak lecsorbult metszőfogai, amikkel vagy a járdaszegélybe, vagy egy korlátba harapott. Neki is számos követője van, de láthatólag őt csak a játék öröme érdekli, nem a kivívott tekintélye.

Mellette kapaszkodik a mászókán a vagány kislány. Méregdrága ruhájában csúszik-mászik, nagyokat kacag a fiúkoszorúban. Ő az, akinek mindig is fiú barátai lesznek, és az összes szép lány titkon irigyelni fogja.

Nem kell sokáig keresnem a kis zsenit.  A játszótér szélén felfedezem őt. Egy padon kuporog és a zsebéből előrántott nagyítójával elmélyülten tanulmányozza a bokrok aljából összeszedett fehérre szikkadt kutyagumit, madártollat, fűcsomót és egyéb kincseket.

A mama kedvence az élére vasalt sötét nadrágjában és a kockás kabátkában a tér közepén tétovázik. Tesz egy lépést a fiúk felé, majd megtorpan, látván, hogy kisebb verekedés tört ki a mászófal birtoklásáért, majd inkább lekuporodik a kavicsra a lányok közelében és csendesen hallgatja csacsogásukat.

A vakmerő elsőként mászik fel a kötélmászóka hegyébe. Nem tud lejönni, sírni szégyell, így meglapul és várja, hogy az óvónéni felmásszon érte.

A józan csak a mászóka közepéig ment fel, ott most biztonságban, ügyesen járkál körbe-körbe, bölcsen ingatja a fejét, amint felpillant a csúcson kapaszkodó vakmerőre.

A  mérleghintánál rózsaszín szigetet képeznek a „hello kittys” lányok. Talpig pinkben, hajráfokkal, csüngő-büngő fülbevalókkal felékesítve beszélik meg apró csajos titkaikat. Őket figyelik félszegen a sohasem lesznek hello kittys lányok, akik már beletörődtek perifériális helyzetükbe. Ugróiskolát rajzolnak a kavicsos talajra és azzal szórakoznak egymás között.

A félszeg kislány az óvónéni kezét fogja és megadóan  hallgatja a felnőttek társalgását. Szinte azonnal felismerem az egykor majd lázadó kislányt, aki ugyanolyan retro ruhát visel, mint a félszeg. Megjelenését súlyosbítja a csíkos sapkájára varrt fehér selyemszalag, amit a nagymama biztosan nagyon divatosnak tartott, legalábbis ötven évvel ezelőtt ő is ilyenben szaladgált. Ő nem törődik a külsejével, ott ugrál a vagányok között. Öt év múlva már nem fogja megbocsátani a szüleinek, hogy ilyen öltözékben járatták közösségbe, kamaszként pirszingeket fog viselni és punknak öltözik.
Nem hiányozhat a társaságból az örök kötekedő sem. Lesben állva várja, hogy a békésen labdázó gyerekek elejtsék a játékszert. Azonnal odarohan, felveszi a labdát, de nem rúgja, nem dobja a többieknek, hanem magához szorítva elrohan vele és elbástyázza magát a bokrok között. A többiek kérhetik szép szóval, majd fenyegetve, ő nem adja vissza a bőrt, hiszen éppen az a lényeg, hogy a többiek se tudjanak játszani, és mindenki rá figyeljen. Nagy sokára előbújik rejtekéből, és kajánul vigyorogva, jó messzire elrúgja a labdát.

Ideje indulnom. Sajnálom, hogy abba kell hagynom  a szemlélődést. Felkerekedek és a virágzó hársfákkal szegélyezett sétányon elindulok hazafelé. Szembe jön velem egy idős úr, egyenes tartással, peckesen, sétapálcát tartva a kezében, jobbjával belekarol egy széparcú, jól ápolt és elegáns, egykori hello kittys hölgy karjába. Amint elhaladunk egymás mellett, a vagány huncut szemmel rám kacsint és elmosolyodik a bajsza alatt…

Ecce homo

Itt állunk most mindannyian, a barátaid, oly sokan.  A mindenség törékeny, érzékeny és tökéletlen fogaskerekei vagyunk: sodródunk, ütközünk, néha összekapaszkodunk egy-egy pillanatra – ahogyan ezt ma is tesszük –, hogy a kötelékből erőt merítsünk.

Elfogytak a könnyeink és üresek a szavaink. Felnézek hát az égboltra és beleveszek a rám boruló májusi kékségbe. Egyetlen felhő sem piszkítja be a végtelen univerzum makulátlan takaróját. Néhány fecske vitorlázik csak a levegőben, csivitelnek, egymással csacsogva köröznek felettünk. Bámulatra méltó az a szabadság és könnyedség, ahogyan apró testükkel a lélegzetelállító légi mutatványaikat végrehajtják és uralják az eget.

Becsukom a szememet és élvezem, ahogyan a tavaszi Nap sugarai felmelegítik a bőrömet és pórusaimon keresztül behatolnak a testembe, átjárják és életre keltik minden porcikámat. Virágillatot érzek: orgona és a közelben, a téglavörös szirmait nyitó japánbirs aromáját. Odébb két rigó csap zajt az őszről itt maradt, mostanra már az új, harsogó zöld fűszálaknak és a kikericsnek életet adó sárrá korhadt avarban. Giliszta után kutatnak. Néhány gyors mozdulat, lépés az aljnövényzetben, egy szemvillanás, gyilkos csőrvágás és a féreg már nem más, mint értékes fehérjeforrás, energia a madár további szárnyalásához.

Milyen tökéletes és szép nap lehetne ez a mai! Pedig most veszünk Tőled örökre búcsút. Fejfádon, a fájdalom virágain méhek gyűjtik a nektárt, hogy tovaszállva más növényekre újabb életeket teremtsenek. Tested, mely nemrégen még érzett, ölelt, nemzett majd szenvedett, mostanra porrá égettetett. Emlékeinkben élsz, még szinte beszélünk hozzád, de hamvaid lassan termékeny humusszá érnek, táptalajává válnak a sarjadó fűnek, kék ibolyának, vörös bogyókat érlelő vadrózsának.

Igen, mindannyian az élet körforgásának részei vagyunk. Törékeny, „cserépedényben hordozott”* valónkra így emlékeztet bennünket a halhatatlan természet.  

* A Bibliából kölcsönzött jelző Pál apostol korintusiakhoz írt leveléből származik.

Egyperces II. – A kvízjáték

Tisztelt Olvasóim, Kedves Barátaim! A jászberényi Malom Színház által meghirdetett "Helyszűke" c. Örkény-pályázatra 500-550 pályamű érkezett. Alábbi egyperces novellámat az értékelő bizottság méltónak tartotta arra, hogy az Örkény-centenárium alkalmából megjelenő folyóiratban leközöljék. További információ, és a publikálásra kerülő novellák listája a színház honlapján olvasható. http://malomszinhaz.hu

Április 14-én a Zetna Irodalmi Folyóirat is publikálta a novellát: 

http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/126/csanady.htm

          Ildikó kipirult arccal állt a pódiumon. A reflektorok elvakították, az éljenző közönség keltette lármában hallani vélte gyerekei vékonyka hangját a nézőtér felől, ahogyan őt buzdítják.

Eddig könnyen vette az akadályokat, igaz szerencséje volt, mert pofonegyszerű kérdéseket kapott. Százezer forintért megválaszolta, hogy hány szeme van a tengeri fésűskagylónak. Ötszázezerért felsorolta Dosztojevszkij regényeinek a címét, természetesen oroszul, keletkezésük sorrendjében. Máris a zsebében érezhetett egymillió forintot, miután játszi könnyedséggel vezette le az ecetsav és a fenol, nátrium-hidroxid-oldatban történő reakciójának egyenletét. Sejtette, hogy amint nő a tét, egyre fogósabb kérdések következnek, így picit tétovázott, amikor kétmillió forintért arra kellett választ adnia, hogy hány térdelő alak látható Munkácsy Mihály Honfoglalás című festményén. Bosszankodott, hogy a százkilencvenkilencedik spártai hős vezetékneve néhány másodpercnyi gondolkodás után jutott csak eszébe, amikor  a Thermopülai-szorost védő katonákat kellett felsorolnia, a görög ábécé    szerinti rendben.

Fortuna kegyeltjeként eljutott az ötmillió forintot érő kérdésig. Furcsa módon, most nem arra gondolt, hogy mi mindenre költhetne ekkora összeget, hanem, hogy mekkora táskába fér bele ennyi pénz. A jelenlegi fizetése hét darab bankjeggyel kifejezhető, igaz a legnagyobb címletekből. Mivel Ildi mindig is jó volt matematikából, ezért gyors fejszámolást végzett, és döbbenetes felismerésként hatott rá, hogy a retiküljében elférne három és fél évnyi fizetése.

Nem kalandozhatott el a figyelme, mert a játékvezető máris felvezette a következő kérdést:

– Kedves Ildikó! Ugye tudja, hogy már csak egy hajszál választja el a főnyereménytől, nézzük hát a feladványt.

Hősnőnk, izzadt tenyerét a szoknyájába törölte. Vajon elegendő lesz-e a harminc év alatt megszerzett tudása, a négy diplomája, hiszen való igaz, milyen keveset is tud az ógermán népszokásokról és a mélytengeri algafajokról!

– Hogy hívják Zengőhegyi Elvira élettársát? – hangzott a kérdés.

Ildikó körül forgott a világ, agya fogaskerekei őrülten zakatoltak, vajon ki ez a híresség, talán kortárs magyar írónő, feltaláló, emberjogi harcos vagy hazánk jószolgálati nagykövete?

A játékmester türelmetlenül kopogott ujjbegyeivel a pulton.

– Nos, ki ne fussunk az időből! Rendben van, picit súgok. Tehát, ünnepelt celebünk, az Üvegszívek című szappanopera hősnőjének társára vagyunk kíváncsiak. Sajnos nem segíthetek többet, a producerünktől már így is ki fogok kapni – szólt a kvízmester, és jót kacagott tréfás közbeszólásán.

Ildikó elméjében ekkor fellobbant egy szikra. Emlékezett, hogy amikor karácsony előtt fodrásznál járt, és a hajszító búra alatt ülve belelapozott egy magazinba, akkor látta a dús keblű szőkeséget az álompárjával, a népszerű rocksztárral. Azután, húsvétkor, a legközelebbi frufruvágás alkalmával már arról értesült a szépségszalonban, hogy Elvira kisasszony, miután kiheverte a zenésszel történt szakítását, máris élete párjára lelt egy híres divattervező személyében, akivel már az álomesküvőjüket tervezik.

Hogy hívják a divatkreátort… ekkor megszólalt a könyörtelen berregés, ami Ildikó számára a játék végét jelentette.

A közönség egy emberként hördült fel, a műsorvezető tehetetlenül széttárta karjait.

– Ejnye-ejnye, Ildikó! Pedig megírta a sajtó, hetek óta erről szólnak a bulvárhírek. Jose Garcia del Ambra színész, a helyes válasz. Mint tudjuk, júniustól már együtt is forgatják a szerelmesek az új sikergyanús sorozatot Mexikóban. Sajnálom, de azért örülök, hogy velünk játszott!

          Ildikó üres zsebbel, reszkető térdekkel, és szégyentől égő arccal indult a helyére. Fohászkodott, hogy nyíljon meg a föld alatta, vagy legalább legyen áramkimaradás, adásszünet, vagy bármi… de csak egy hölgy szólalt meg a második sorból:

– Csak azt tudnám, miért jelentkezik műveltségi vetélkedőre az, aki még ennyit sem tud!

Egyperces I. – Technikaóra

Kedves Olvasó! Egyperces történeteim egy Örkény-emlékpályázatra készülnek. Ezért próbálkozásom a zseniális író által megteremtett stílus és műfaj követésére nem plágium, hanem tudatos célkitűzés.
  
         Az 5 d. osztályban technikaóra folyt, a hímzés fortélyait tanulták a gyerekek. A lányok vidáman, szorgalmasan öltögettek – a szeplős, szöszke Edit még a nyelvét is kint felejtette az ajkai között  nagy igyekezetében –, a kisfiúk fércnek tűnő száröltéseit apró, barnás tűpettyek szegélyezték, amint vérüket adva kínlódtak a kézimunkával.
A májusi napfény bekukucskált az izzadság- és gyötrelemszagú osztályterembe, incselkedett, pimaszul kacérkodott a diákokkal. Peti próbált ellenállni, de a korai nyári levegő elvarázsolta, kiráncigálta a rabságból, és máris a gyepen találta magát. A harsogó zöld fű zizegett a cipőtalpa alatt,  lendítette is jobbját, hogy nagyot rúgjon a bőrlabdába. Messzire repült a foci, de Peti kicselezve a többi játékost, hamar utolérte a labdát, és bámulatosan zsonglőrködött tovább a lábak között. Jobbra pöccintette, majd ballal hátrahúzta, és ideális lövőhelyzetbe került…
– Péter! – hallotta a nevét a fiú, de nem a közvetítő mikrofonjából, hanem a tanári asztal felől.
– Peti! Édes fiam, mit művelsz? Már kétszer is rád szóltam, hogy hagyd abba a labda rugdosását a pad alatt. Kérlek, vidd hátra, és tedd a kosárba a játékot, ott megvár téged a szünetig.
Peti érezte a lábaiban a bizsergést, az izgalmat, látta az őrjöngő szurkolókat maga körül. Ügyesen felvette a lábfejére a labdát, aprókat dekázott, és egy jól irányzott rúgással átívelte az ellenfél játékosainak a feje felett.
A fekete-fehér bőrgolyó szép ívben, magasan szállt, csak az utolsó padban ülő  hórihorgas Ákos kapta el a fejét, de a labda így is súrolta a  gondosan bezselézett és taréjba fésült frizuráját, majd röppályáját bevégezve a kosárban landolt.
A szurkolók elnémultak, vészjósló csend honolt az osztályban, csak Zsuzsi szisszent fel a harmadik padban, aki véletlenül az ujjába döfte a tűt. A diákok, miután becsukták az ámulatukban nyitva felejtett szájukat, pillantásukat a labdáról először Petire, majd Kati nénire emelték. A tanárnő szemöldöke elindult felfelé, túlhaladt a szemüvege keretén, majd valahol a homloka közepén végre megállt.
– Hozd ki az ellenőrződet, Péter! – mondta ijesztően halkan.
Az előbb még oly fürge és gyors lábak, most ólomsúlyt cipelve vitték ki gazdájukat a tanári asztalig. Szerencsére Kati néni eltévelyedett szemöldöke ekkorra már visszaült a helyére, de nagyon szigorúan nézett Petire. Talán a gyerekek észre sem vették a tanárnő szája szegletének apró rángásait, amint az éppen kirobbanni készülő kacagását próbálta féken tartani:
– Ezért intő jár! Zoli bácsinak pedig javasolni fogom, hogy te legyél a csatár a diákolimpián induló focicsapatban. Menj a helyedre!

Roborovszky Róbert

          Karácsony másnapja volt, kezdett beesteledni. Az év legszebb ünnepének második napja, amikor a mézeskalács-, gyertya- és fenyőillatú áhítatunkba már némi szomorúság is vegyül, mert tudjuk, hamarosan véget érnek ezek a csodálatos napok, s újabb egy teljes évet kell várnunk, hogy lelkünket ünnepi pompába öltöztethessük.

Melankóliámat némiképpen enyhítette a tény, hogy ez a nap volt az én pihenőnapom, amikor mi mentünk vendégségbe, és nem nekem kellett végigizgulnom a délelőttöt, hogy elég porhanyósra sült-e a pulyka, kellőképpen édes-e a csokoládétorta krémje, és kiszellőzött-e a töltött káposzta illata –  no jó mondjuk csak ki nyugodtan, inkább szaga –,  mire megérkezik a család az ünnepi ebédre.

A nagyszülőknél elköltött pompás ebédből hazatérve az emeleti szobában beszélgettem Miklóssal, a legnagyobb fiammal, amikor kétségbeesett sikoltást hallottam, majd Peti  zokogva rohant hozzám:

– Anya! Gyere gyorsan, Robival történt valami.

Rémülten szaladtam a gyerekszobába, és sajnos valóban nagy volt a baj. Robi ájultan feküdt. Gyerekeim bűntudatos arcát látva úgy gondoltam később faggatózom a történtekről, most gyorsan cselekednünk kell. A kis sérültet lefektettük, aki néhány pillanat múlva feleszmélt, szemét bágyadtan kinyitotta, egyenletesen lélegzett, de nem mozdult.

Az este hátralevő része, majd az éjszaka néma rettegésben és bánatban telt mindannyiunk számára.

Másnap hajnalban kipattant a szemem, úgy éreztem néhány percet aludtam csak. Sokáig feküdtem az ágyban éberen, füleltem, figyeltem a szomszéd szobából átszűrődő neszeket. Erőt és bátorságot gyűjtöttem, majd átlopakodtam a betegünkhöz. Robika aludt, zihálása kissé alábbhagyott. Simogatásomat, nyugtató szavaimat békésen tűrte.

Reggel szótlanul és kétségbeesetten ültünk a konyhában. Egyikünknek sem volt étvágya, csak piszkáltuk a tányérunkon a finom ünnepi maradékokat. Robi sem evett, nem ivott, csak feküdt mozdulatlanul.

- Anyu! Ugye elvisszük orvoshoz? – kérdezték sírva a gyerekek.

- Persze, induljunk gyorsan! – válaszoltam.

Most egyik csemetémet sem kellet nógatnom, hogy „öltözz már, vedd a cipőd, még mindig pizsamában vagy!” Példás csendben és gyorsasággal, perceken belül mindannyian elkészültünk.

Robikát bebugyoláltuk, óvatosan levittük az emeletről, beültettük az autóba, és elindultunk a város másik végébe a magánklinikára. Az orvost jól ismertem, évekig szomszédok voltunk. Az életem szigorú rendszerében és értékrendjében ő a „jó ember” státuszt kapta. Jó és Ember, a szó legnemesebb értelmében, ami manapság egyre nehezebb és ritkább szerepkör a világunkban. Csupaszív férfi, derűs, békés, mindenhol, mindenkivel szemben jóindulatú.

Beléptünk a zsúfolásig teli rendelő várótermébe. Az ízlésesen berendezett és barátságos miliőt teremteni próbáló helyiségben tapintható volt a feszültség, a fájdalom, a reménykedés. Volt, aki ambuláns műtétre várt, mások, a mosolygó kísérőikkel csak az éppen esedékes védőoltásokért jöttek. Nem volt kedvünk szóba elegyedni a várakozókkal, láthatóan mindenkit lefoglalt a saját baja.

Végre egy achilles-műtétre készülő páciens után sorra kerültünk.

–  Szervusztok, no mi a baj? – kérdezte a doktor úr mosolyogva.

– Robikánk beteg, nem eszik, nem iszik, nem mozdul.

– No, nézzük csak – vette elő a fonendoszkópját Laci, majd óvatosan meghallgatta Robikát. A szívműködése rendben, tüdeje tiszta – szólt megnyugtatóan. Történt esetleg valami trauma? A legkisebb sérülés miatt is sokkot kaphatott, ha utána nem volt energiabevitel, leesett a vércukorszintje, s innen önerőből nagyon nehéz kijönni – hangzott a logikus magyarázat.

– Nem voltam ott a szobában, de lehetséges, hogy elesett, vagy leesett – s lógó orrú gyerekeim feje fölött próbáltam rejtjelezni Lacinak, hogy tapintatból inkább most ne firtassuk a körülményeket. Petiért legalább annyira aggódtam.

– Értem – bólintott. A mozgása mindenesetre koordinált, szeme és szája tiszta – vizsgálta tovább a doktor úr betegünket.

– Van remény? – kérdezte Peti sírva.

– Persze, mindent megteszünk, ami emberi erőn múlik – nyugtatta meg  középső fiamat az orvos. – Adunk neki egy kis infúziót, s majd meglátjuk…

Üvegek, fecskendők kerültek elő, mi reszkető térddel inkább kimentünk a váróterembe, amíg a beavatkozás tartott.

Kisvártatva az asszisztens szólt, hogy már készen is vannak.

Robika máris sokkal jobban nézett ki.

– Most a teljes nyugalom a legfontosabb a betegünknek. Tartsátok melegen, egyen, igyon, s ha lehet, egy-két napig ne játsszatok vele! – kaptuk az utasításokat.

– Persze, nagyon vigyázunk rá!

– Gyertek, írjunk neki kartont és egy beteg kiskönyvet – bár ne hozza úgy a sors –, hátha még jöttök hozzánk.

A következő beteget már előkészítették a műtétre, Laci doktor bácsi mégis türelmesen leült a számítógép elé:

– Beteg teljes neve?

– Roborovszky Róbert – válaszoltuk a gyerekekkel kórusban.

– Kora?

– Hat hetes.

– Neme?

– Fiú.

– Szóval, hím.

– Fajtája?

– Roborovszky törpehörcsög.

– Súlya? No, gyere csak, barátocskám, mindjárt megmérlek – fogta meg Laci a grabancánál gyengéden, de mégis határozottan Robit, majd egy műanyagkosárkában a digitális mérlegre tette. – Tizenhat gramm.

Másfél dekányi élet – gondoltam –, akiért mindannyian sírunk és aggódunk, átvirrasztjuk az éjszakát. A bánatomba egy kis szégyenérzet is vegyült, hiszen annyi szörnyűséggel, olyan sok nyomorral, szerencsétlen élettel találkozunk nap mint nap, s Robi mégiscsak egy törpehörcsög…

Laci, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, a vállamra tette a kezét:

– Tudom, a szeretet néha nagyon fájdalmas. Azért – tényleg csak teljesen őszintén, a ti védelmetekben, mielőtt elemésztitek magatokat az aggodalomban – azt tanácsolom, legközelebb, ha házi kedvencet akartok tartani, inkább vegyetek egy plüssállatot. Az élőlények, úgy ahogy mi is emberek, születünk, élünk, sokaknak örömet okozunk, azután egyszer csak elmegyünk. Ez az élet törvénye, s ezt tudomásul kell vennetek! Egy ilyen  apró állat élete nagyon rövid, s oly törékeny. Ha most meg is gyógyul, el kell fogadnotok, hogy egyensúly bármikor felborulhat, hiába teszünk meg érte mindent.

                         

                                                                   ***

Két hét telt el a baleset óta. Mindannyiunk legnagyobb örömére Robika két nap alatt teljesen felépült. Fekete szeme élénken csillog, szőre fényes és ápolt, újra rágcsál, szaladgál a futóalagútjában, éjszakánként önfeledten rója a köröket a mókuskerekében. Élvezi kis gazdái teljes figyelmét és gondoskodó, gyengéd szeretetüket.

„Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat, csak kis dolgokat tehetünk nagy szeretettel.” (Teréz anya)

Sorsomra hagyatva

Kedves Olvasó! Alábbi novellám megjelent a "Szél szárnyán" című antológiában (Holnap Magazin Kiadó, Könyvműhely Nyomda, Miskolc, 2011) A kötet megvásárolható a Líra Könyvesboltokban, és rendelhető a Bookline-on keresztül.

Fázom.

Nem tudom mennyi ideje fekszem itt, talán órák, vagy az is lehet, hogy napok óta. Testem a reggeli harmattól nedves. Nem emlékszem pontosan mi történt velem, de nagy a baj. Érzem az alvadt vér rémisztő és undort keltő szagát. A számat nem tudom becsukni, de nyelvemmel kitapintom a csontszilánkokat és a kitört fogaimat. Nyugalom, mindjárt összeszedem magam, hiszen sokszor voltam már szorult helyzetben, annyi mindent megoldottam már egyedül. Levegőt be… hú, ez nagyon fáj, szúr a bordám, biztosan eltörött… és most lassan ki.

Muszáj, hogy jobb legyen!

Lábaimat hiába próbálom mozgatni, azok nem engedelmeskednek. Jaj, mi van velem?

Egy kopó közeledik, hallom a lihegését. Még ez is! Hátha nem vesz észre! A szél  nekem kedvez, velem szembe fúj, talán a kutya nem kap szimatot. De igen, léptei közelednek, ugat, zihálását már itt érzem az orrom előtt. Összeszedem minden erőmet, és behúzódom a szederbokor alá. Látom a kutya nyáladzó pofáját, hatalmas tépőfogait, amint csahol, nyüszít, vérszomjasan.

– Hé, Pimasz! Pfúj! Hagyd abba! Mit találtál, te komisz! Nem érünk rá tücsköt fogni, nyomokat keresni! Szilvi vár minket a reggelivel – szól hozzá a férfi, és akkorát ránt a pórázon, hogy a kutya fájdalmasan felnyüszít, majd kénytelen-kelletlen tovább lohol a gazdi mellett.

Micsoda undorító, gyomorfordító talpnyalás! Mindegy, szerencsére ezt megúsztam.

Próbálok visszagondolni, mi is az utolsó emlékképem? Igen, megvan. A Nap forrón tűzött, és én megláttam őt. Milyen gyönyörű, milyen kívánatos teremtés…

          Hangok, hangokat hallok. Összehúzom magam, lélegzetvisszafojtva meglapulok az ágak alatt, hátha nem vonom magamra a figyelmet.

– Hé, Zoli, várj! Oda nézz, mi van ott! – rikoltja az egyik embergyerek a másiknak.

– Hú! Mi ez? Ilyen rondát még sose láttam. Él még? – kérdezi a kisebbik.

– Nem tudom! Fogjuk meg, és mutassuk meg a többieknek! – válaszol izgatottan a magasabb gyerek.

A fiú keze fenyegetően, könyörtelenül közelít felém. Még néhány centi, és mindjárt eléri a lábam! Ekkor azonban a támadóm fájdalmasan felkiált.

– Jaj! A szedertüskék borzalmasan szúrnak. Tudod mit? Fogd meg te, ha annyira akarod – szól oda a társának sírós hangon.

– Hagyjuk a csudába! Egyébként is, szerintem döglött.

Elmennek.

Hol is tartottam?

A fájdalom teljesen eltompítja a tudatom, nehezemre esik koncentrálni. Igen, tehát megpillantottam őt. A kis cirmos nőstényt, ahogyan igézően nézett rám zöld szemeivel, kacéran égnek emelte a farkát, illegette magát, kecses, izmos testével hívogatóan előre szaladt. Én, vágytól hajtva, mint az őrült, utána vetettem magam. Ekkor hirtelen, a semmiből, egyszerre csak ott termett az a nagy fekete autó, majd egy koppanás, hosszú repülés, bucskázás a levegőben, sötétség… és fájdalmas ébredés eme szederbokor alatt. Elgázoltak. Semmi kétség.

Most mit tegyek?

A fájdalom elviselhetetlen, és egyedül vagyok.

Félek.

Nem tudom pontosan, hogy mitől, de félek. Utoljára kölyökkoromban reszkettem így. Emlékszem arra a hűvös, nyirkos éjszakára, mikor hideg kezek egy árokba hajítottak. Előtte anyám emlőjén csüngtem, boldogan és elégedetten szenderegtem, majd a következő emlékképem az, hogy a csatorna fenekén, sárban és mocsokban ülök összegubózva. Sírtam, akkor és ott, először és utoljára életemben, keservesen panaszkodtam. Hívtam anyámat, a fajtársaimat, ordítottam értük, de csak a csöndes, koromfekete éjszaka ölelt körül. Kiabáltam, könyörögtem, hangos panaszkodásom eltompította a közeledő léptek zaját. Gyengéd, vékony kéz nyalábolt át, rémületemben kapálóztam, apró körmeimet, puha fogaimat a tejszagú ráncos kézbe mélyesztettem.

– Te, kis Csacsi! Gyere, te szegény pára, jót akarok neked! Ne félj! – súgta a kézhez tartozó meleg hang.

A kedves, gyengéd érintés megnyugtatott, egyébként is, akkorra teljesen kimerültem, nem volt már erőm harcolni. Barátságos, jó szagú otthonba vitt az asszony. Kaptam mindig meleg ételt, italt, ugyanakkor szabad maradhattam. Néha megengedtem, hogy a néni az ölébe vegyen, simogasson. Kedves dorombolásom boldoggá tette a jótevőmet, hálásan vakargatta a fülem tövét. Igazán remekül éltünk együtt!

Egy napon a társam nem kelt föl az ágyból, nem adott ennem, hiába nyávogtam. Bár gyűlölöm a hízelgést és törleszkedést, mégis felmásztam hozzá a heverőre. Kezéhez dörzsöltem a fejem, megnyaltam az arcát, de az hideg volt és mozdulatlan. Nagyon megijesztett. Olyan volt, mint egy élettelen tárgy. Felugrottam az ablakpárkányra, onnan figyeltem.

Sokáig ültem ott.

Bár gyomromat mardosta az éhség, mégsem mentem el egerészni. Egyszerűen nem értettem mi történt az asszonnyal. Sok idő telt el így, majd nyílt az ajtó. Erős, magas emberek jöttek be a pici házba. Barátságom jeléül eléjük rohantam.

– Sicc innen, takarodj! – kiabált egyikük, és csizmás lábával kipenderített a szobából.

Miért? Érthetetlen. Nem tettem semmi rosszat. Felszaladtam hát a kertben álló eperfára, és a lombok rejtekéből leskelődtem. Kisvártatva a két férfi kivitte a nénit a házból, betették egy nagy autóba, majd elmentek. Csak ültem ott fent, a fa tetején, és vártam. Tagjaim teljesen elgémberedtek, üres gyomrom nagyokat kordult. Az alkonyatot már az éjszaka váltotta fel, mire leereszkedtem a földre, és a telihold fényében elindultam az előttem álló ismeretlen úton. Sokat éheztem, de jó vadász lettem, talán a legjobb a környéken. És lám, most itt fekszem tehetetlenül. Hátha segít valaki, talán ők, az emberek. Hiszen olyan bátrak és nagyok, okosak, ügyesek, két lábon járnak, még a kutyát is uralmuk alá hajtják. Meg kell próbálnom! Közelebb kell vonszolnom magamat hozzájuk, oda, ahol ők járnak. A fájdalomnál sokkal nehezebb legyőznöm a félelmemet, de muszáj, nincs már veszteni valóm. A hátsó lábaim bénák, de az elsőre támaszkodom, így húzom magam előre. No, még egy lépés, és még egy.

Megpihenek kicsit.

Rettenetesen gyötör a szomjúság, ráadásul a Nap is kegyetlenül tűz.

– Nézd, Anyu, egy szegény beteg cica! – kiáltja a pici lány.

– Ne nyúlj hozzá, nem tudni, mi baja, nehogy megfertőzzön! – figyelmezteti rémülten az asszony a gyereket, és futva menekülnek tőlem.

Nem baj, talán a következő erre haladó ember majd segít. Addig is próbálok pihenni, és valami szépre gondolni.

Milyen nagyszerű nap lehetne ez a mai, ha nem lennék ilyen nyomorult és elesett. Milliónyi izgató szag terjeng a nyári levegőben. A mező egy terített asztal, a fű között húsos, nagy bogarak és egerek szaladnak, a forró köveken óvatlan gyíkok napoznak, a fák alatt elég csendesen meglapulni, máris a szánkba repülnek a szárnyukat próbálgató, tapasztalatlan madárfiókák. Ilyen időben általában jóllakottan heverészek a félárnyékban, vagy a bundámat tisztogatom nagy gonddal.

          Léptek zaja ébreszt fel kábulatomból. Résnyire nyitott pilláim közül kitekintve egy cipő orrát látom. Felkészülök rá, hogy a kopott lábbeli gazdája belém rúg… de nem, csak gyengéden megmozdít. Kinyitom a szemem. Elgyötört arcú férfi áll előttem, piszkos, rongyos ruhában, a szaga rossz, verejtéktől, piszoktól bűzlik. Mégsem félek tőle. Hosszasan néz rám, majd továbbmegy.

Ő sem segít.

Kezdem elveszíteni a reményt, de már nincs erőm, hogy elvánszorogjak. Kisvártatva a viseltes ruhás ember újra feltűnik, húsfélét tesz elém ócska dobozfedélen tálalva. Milyen jó szaga van! Csodás lenne érezni az ízeket, de törött állkapcsommal nem tudok rágni. Teljesen kiszáradtam. A férfi, mintha csak kitalálná a kívánságom, vizet csöpögtet nyitott számba. Inni nem tudok, de a nyelvemet és ajkaimat hűsíti a folyadék. Milyen jó! Hálás szemmel nézek fel az előttem tornyosuló alakra. Pillantásunk találkozik, összefonódik, úgy látom, mintha ő értene, s megértene engem. Szomorú tekintettel néz rám, óvatosan végigsimítja az oldalam piszkos, kérges tenyerével. Bár érintése fájdalmat okoz, közelsége mégis jólesik. Már nem félek annyira, és nem vagyok egyedül. Olyan biztonságos érzés, mint mikor anyámhoz bújtam. Ő nyalogatta a bundácskám, testével óvott, tudtam, hogy nem eshet bajom. Ez is ilyen érzés. Kicsit elbódít, a fájdalom sem gyötör már annyira elviselhetetlenül.

          Mire újra feleszmélek, mások állnak előttem, egy apuka a gyerekével.

– Apa! Szerinted mi baja lehet a cicának? – kérdezi a fiúcska.

– Nem tudom, Kicsim, de nagyon beteg.

– Apa! Segítsünk rajta, kérlek! Vigyük el orvoshoz!

– Majd elviszi a gazdája! – gyere, menjünk haza, anya vár.

– De Apa, hiszen látod, hogy szegénynek nincs gazdája! Ő egy kóbor cica.

– Akkor majd segít rajta valaki más. Nem a mi dolgunk.

– De nem lehetnénk mi, az a Valaki? Kérlek! – könyörög makacsul a gyerek.

– Meg sem tudjuk fogni, s egyébként sem ismerek a közelben állatorvost!

– Ő nem tud elszaladni, nézz csak rá, könnyen a karomba tudnám venni! – sír a gyerek.

– Hidd el, én is nagyon sajnálom szegényt, de nem tehetünk semmit. Senki nem tud már rajta segíteni.

– Apu, az nem lehet, hogy valakit így sorsára hagyjanak! Könyörgöm, ne engedd! – erősködik már ordítva a fiú.

– Nem vehetjük magunkra mindenki gondját, Drágám! – szól lemondóan az apa, és kézen fogja a gyereket.

A fiú belefárad az egyenlőtlen és reménytelen vitába, engedelmeskedik a felnőtt akaratának, megadóan hagyja, hogy apja elvonszolja tőlem. Zokogva néz vissza rám, kis kezével integet.

– Ne sírj, Kölyök, ne légy szomorú! Te mindent megtettél, talán apádnak igaza van. Rendes kis emberpalánta vagy! Hidd el, egyre könnyebb lesz… – szólok a fiúcska után hang nélkül.

          Igazán szép életem volt! Szép és szabad élet!

Nini, megint ott kelleti magát az a szép cirmos.

– Várj! – kiáltok utána. – Várj, száguldjunk együtt!

Ő varázslatos szemeivel visszapillant rám. Béna lábaim hirtelen újra megelevenednek, erőre kapnak, izmaim megfeszülnek, ahogyan utána iramodom. Megint tudok futni, megrázom magam, szaladok boldogan a nőstény után, már…

mindörökké szabadon…

Advent

          Minden évben eljön a nagy készülődés időszaka. Ahogyan öregszem, úgy érzem, hogy évről évre egyre gyorsabban köszönt be advent. Szeretem a decembert, olyan vagyok, mint Micimackó, Benjamin Hoff Micimackó és a Tao című regényében. Ő sem a mézet, hanem inkább a mézevés előtti pillanatot szereti a legjobban. Szeretem várni a csodát, készülni arra a pillanatra, amikor gyerekeim ámuló szemében meglátom tükröződni a fenyőfa piciny lámpácskáinak fényét. Igyekszem nyújtani a pillanatokat, miközben a Dóm téren esténként megcsodálhatom a kis kézművesbódék világító piros tetőit, végigsétálhatok az ünnepi pompában és díszkivilágításban fürdő Kárász utcán.

Az idén sokkal nehezebb ünnepi pompába öltöztetnem a lelkemet, mint máskor. Haragban állok a világgal, nem értem az embereket, a hétköznapokat. A mindennapos harcaimba belefásultam, s nem lettem magam sem különb, mint ami ellen harcolok. A szívem tele van haraggal, indulatokkal… így az első gyertya meggyújtásakor sem Kiss Rigó László püspök úr szép szavai, sokkal inkább a forraltbor melegítette át a szívemet a decemberi hidegben.

          A napokban kora reggel az ébresztőóra könyörtelenül és tapintatlanul csörgött hat óra után. Kint még sötét volt, az esőcseppek ütemesen kopogtattak az ablakpárkányunkon. Nem volt időm búcsút venni az egyetemi társaimtól, durván eszméltem a valóságban. Mindig a diákéveimmel álmodom. Talán azért, mert akkor olyan szabad és erős voltam, hihetetlenül optimista és magabiztos, mindazt éreztem, aminek most híján vagyok. Tehát elkezdődött egy újabb küzdelmes nap. Legnagyobb fiamat vinnem kellett nulladik órára a jégpályára, mert ilyenkor korcsolyáznak. A sötétben lebotorkáltam a konyhába és két kávé tudott csak életre kelteni.

Visszafelé a koripályáról próbáltam rendezni a gondolataimat. Mi is a mai teendőm? Be kell még szereznem az ajándékok jó részét: távirányítós kisautó Andrisnak, pulcsi és farmer Petinek és Mikinek, valami szép és praktikus anyósomnak, cipó anyunak, és még hátra vannak a keresztgyerekek, apósom, sógoromék… és mielőtt pánikba estem volna, abbahagytam a beszerzésre váró ajándékok összeszámlálását. Persze nem szabad megfeledkeznem népes családom testének táplálásáról sem, tehát halat, húst, zöldséget, gyümölcsöt kell még beszereznem. Jézusom! Hasított belém a gondolat, a német rokonoknak még nem írtam meg a képeslapokat, ha ma nem teszem meg, csak húsvétra fog odaérni az üdvözlet. Majd megveszem a lapokat, ha megyünk fogszabályzásra a gyerekekkel. Vagy ha akkor nem, akkor este edzésre menet.

Ekkor értem a forgalmas kereszteződéshez. Jobbról, Gyálarét felől éppen sárgára váltott a fénysorompó, így több száz autós indult meg felém, lehetetlenné téve a kikanyarodásom. Mögöttem óriási terepjáró, azaz inkább csatahajó. Amint megállt mögöttem villogott az arcomba, ezzel próbálva jobb belátásra bírni, hogy kis méretű és szerény küllemű autómmal tűnjek el előle. Átvillant az agyamon, vajon mit gondol, miért állok itt?  Dudált. Majd dudált és villogott is, felváltva alkalmazta kényszerítő eszközeit, hogy engem, mint nyilvánvalóan vak és süket autóstársát jobb belátásra bírjon. Végre elhaladt a kocsisor, és megkezdtem gyorsan a kanyarodási manővert, mígnem fülsiketítő dudálást és ordítozást hallottam mögülem, mivel a terepjárós nem bírta kivárni míg elindulok, s egyszerre kanyarodtunk. Elöntötte a vér az agyamat, én is mutogattam, hadonásztam, cifra szitkokat nyomtam el az orrom alatt. Pedig advent lenne, a nagy lelki készülődés időszaka…

Miután haza értem, villámgyorsan összedobtam a reggelit és az uzsonnát a kisebb gyerekeimnek, és mindannyian útnak indultunk, újra. Halántékomon lüktettek az erek, a torkomban éreztem a fojtogató ideges szorítást.

Megérkeztünk az oviba. Amint kinyílt az ajtó, megcsapott a jellegzetes reggeli óvodai szag. Meleg kakaó és kalács, a kisgyerek illat most keveredett a narancs és a fenyő fűszeres aromájával. Andris szeme tágra nyílt a csodálkozástól: „Anyucica odanézz! Milyen gyönyölű kalácsonyfát hozott ide a Jézuska”. Valóban. Az előtérben formás fenyő díszelgett, ízlésesen feldíszítve ezüst gömbökkel és angyalkákkal, kék szaloncukrokkal.

Feleszmélve első ámulatunkból beléptünk a csoportszobába, a béke és nyugalom, eme szent kis szigetére. A mennyezetről mikulás-ruhába öltöztetett kis kartoncsillagok mosolyognak rám (ahogyan Andris magyarázta, minden nap lehullik egy csillag, s így karácsonyig elfogynak), az ablakpárkány alatt piros, filc adventi csizmácskák sorakoznak. A szekrényen látom még a kis jászolt, pislákoló mécseseket. A pajtások egy része a szőnyegen kuporodva játszott, mások a kicsiny fa asztaloknál elmélyülten dolgoztak az óvó nénivel. Jó néhány pillanatba telt, míg feleszméltek, és köszöntötték az újonnan érkező Andrisom. Láthatólag nagy zavart keltettünk, így azt gyanítom, valami ünnepi készülődésről, és konspirációról lehet szó. Ezen megérzésemet csak erősítette a tény, hogy Andris jelentőségteljesen összenézett Ágota nénivel, és titokzatos mosollyal az arcocskáján öleltük meg egymást búcsúzóul.

Néztem még picit a dolgos és boldog kis társaságot, majd elköszöntem és kifordultam a teremből.

– Nóra! – szólt utánam Ágota. Itt a polcon találsz egy kis adventi cserépedényt. Minden napra szántunk egy-egy kis gondolatot az anyukáknak, útravalóul, no meg hogy ne csak a gyerekek készülődjenek az ünnepre. Húzz egyet, ha gondolod, talán jót tesz – kacsintott rám, s máris mosolyogva fordult az apróságokhoz.

Adventi gondolatok a szülőknek? Létezik még manapság ilyesmi? Pedig Ágotának és Mariannak, az óvónéniknek is van családja, munkája, ők is rohannak az ajándékok és a teendőik után, kiömlik a tej a hűtőjükben, szitkokat szór rájuk egy ideges autós vagy köhög a gyerekük…

„Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.” – Márai Sándor

Vegyük hát észre a mindennapok apró csodáit. Lelkünk árnyait űzze el messzire  gyermekeink mosolya, szeretteink biztatása, a gyertyák és arany gömbök csillogó fénye!

Talán nekem is kihullik a kard a kezemből.

Békés adventi készülődést kívánok Mindenkinek!