Vadgesztenye

Egy szeptemberi napon, a kora délutáni órákban Robi a ligetben gördeszkázott. A nyár egyszerűen nem vette tudomásul, hogy át kellene adnia a terepet az ősznek. A Nap olyan melegen ragyogott, mint augusztusban, sugarai, áthatolva a gesztenyefák rozsdaszínűvé öregedett levelein, aranyos ruhába öltöztették a parkot. Aznap tanítási szünet volt a közeli általános iskolában, így Robi egész nap gördeszkázhatott. Délutánra kicsit beleunt már a mókába, és ráérősen ballagott haza, hóna alá csapva a deszkát. Néha letépett egy-egy csomót a madárberkenye narancsos bogyóiból, amiket szórakozottan morzsolgatott a tenyerében, majd hagyta, hogy ujjai között kifolyjanak az avarra. A páfrányfenyőhöz érve lehajolt, és felszedett néhányat a harsány citromszínűvé sárgult legyező alakú levelekből. Forgatta az ujjai között a ginkgo levelét, és azon tűnődött, vajon hogyan tud a természet ilyen különleges formát és színt alkotni. Arrébb lehajolt egy-egy szép, sötétbarna, ragyogó hátú gesztenyéért, gyönyörködött bennük, mint valami értékes drágakőben, majd zsebre vágta azokat. A sétány egyik padján egy idősebb férfi ücsörgött ráérősen, arcát a Nap felé fordítva, élvezettel szívta magába a napsugarak késői ajándékát. Ódivatú sötét napszemüvegét megmosolyogta a kisfiú.

 – Ugyan mit ücsörög itt az öreg, talán randija van?  – kuncogott magában.
Nem tudni, hogy egy kis ördög bújt-e a gyerekbe, vagy még túl közeliek voltak a nyári csínytevések emlékei, amiket még az iskolai napi rutin sem tudott feledtetni, de elbújt egy vastag törzsű fa mögé és onnan figyelte a férfit.
Robi percekig várt, de az öreg szoborrá dermedve csak ült mozdulatlanul, arccal a Nap felé.
– Talán elaludt, csak attól a béna szemüvegtől nem látszik – motyogta magában a fiú. Elővett a zsebéből egy gesztenyét, célzott, és dobott. A gesztenye nagyot koppant a férfi fején, majd az avarban landolt. A férfi a meglepetéstől összerezzent, a fejéhez kapott, és sziszegve tapogatta a fájó pontot a kobakján.
– Hoppá! Ezt telibe találtam – kapta a szája elé a kezét a fiú, hogy elfojtsa nevetését –, és tovább lapult a lesben.
Kis idő elteltével előbújt a fa mögül, és maga sem tudta, hogy a lelkiismerete, vagy a kíváncsisága hajtotta, de elindult a férfi felé. Léptei hallatára a bácsi felé fordította a fejét, és bár semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról, a kisfiú mégis fülig pirult.
– Csókolom! Rossz helyen ül a bácsi itt a gesztenyefa alatt, az előbb láttam, hogy egy gesztenye éppen a fejére pottyant – szólította meg a férfit.
– Szervusz! Hát való igaz, jó nagyot koppant – mosolyodott el az öreg. – És te? Nincs iskola?
– Ma nincs, értekezlet van a tanároknak.
– Akkor ez egy ajándék nap, igaz? Mivel töltötted?
– Jót deszkáztunk a haverokkal. És a bácsi mit csinál itt egyedül?
– Élvezem ezt a csodálatosan szép napsütést, és hallgatom az őszt.
– Miit tetszik csinálni? Na, ilyet sem hallottam még! – nevetett a fiú.
– Azt hiszed, viccelek? Ha van egy perced, csüccs ide mellém.
Robi tisztes távolságban, kicsit bizalmatlanul leült a férfi mellé a padra.
– Most hunyd be a szemed! Ne less! Csak a külvilágra figyelj, koncentrálj! – szólt szelíden a férfi.
A kisfiú így is tett.
– Hallod a géppuskaszerű gyors és hangos koppanásokat? Tra-ta-ta, …
– Tényleg, hiszen ez egy harkály. Tanultuk suliban, hogy percenként akár hússzor is koppant és 26 km/órás sebességgel csapódik a csőre  fába – darálta a fiú a leckét.
– Nahát! Valóságos kis tudóssal van dolgom – kacagott elismerően a férfi.
– Ugye milyen kellemetlen a fák felett ez a rikácsolást?
– Igen, elég borzasztó hang.
– No, ő a szajkó. Amilyen szép, olyan gonosz madár. Nem is értem mit keres errefelé, nem szokott nagyvárosokba költözni. Úgy látszik, itt a ligetben otthonra talált. A komisz, az idén tavasszal szétverte az ereszünk alatt a fecskefészket, elrabolta a kis fiókákat. Feleségem, szegény, napokig siratta az ártatlan áldozatokat és a kétségbeesve visító, fiókáikat kereső fecskeszülőket.
– Ha elég jó a füled, hallhatod a kis pattanásokat. Pakk-pakk, ... az egyik koppanás picit élesebb, a másik tompább – folytatta a férfi –, amelyik gesztenyén a tüskés burok még rajta van, sokkal halkabban koppan. Nem beszélve arról az éles hangról, ha az ember fején landol a gesztenye – nevetett szinte gyerekes huncutsággal az öreg.
Robi egyre inkább belejött a fülelésbe, és irtó jó mókának találta.
– Hallod? Most valakik erre közelednek – szólt a férfi. – Tudod mit? Fogadjunk egy csokiban, hogy kitalálom, kik jönnek.
– Ezt már igazán nem hiszem, maga biztosan csal.
– Nem, nem! Egy férfi közeledik, valószínűleg apuka, fiatal, harminc körüli, kézen fogva vezet egy aprócska gyereket.
Robi kinyitotta a szemét, és szinte teljesen ugyanaz a kép tárult a szeme elé, amit az öreg lefestett.
– Ezt nem hiszem el! Honnan tudta? Tuti, hogy csalt! – hitetlenkedett.
– Nem csalás, csak érteni kell a hangokat. Hallottam a dinamikus lépések zaját, zrr, zrr, zrr, tehát tudtam, hogy fiatal férfi. Kérdezheted, vajon miből gondoltam, hogy férfi. Egy hölgy apróbbakat lép, és a tűsarok nem ilyen hangot ad a száraz levélszőnyegen. Mellette ott volt a srrr, srrr, srrr, elnyújtva, szinte folyamatosan, ahogyan a pici gyerek önfeledten rúgja az avart, és húzza benne apró lábait, élvezve a zizegést.
Robi egyik ámulatból a másikba esett.
– És mást is szokott hallgatni, mármint zenét, vagy ilyesmit?
– Ó, persze, szinte minden nap. Ha fáradt vagyok, leülök a karosszékembe és Csajkovszkijt vagy Puccinit hallgatok, átadom magam a muzsikának, engedem, hogy a felhőkbe röpítsen, hogy csukott szemmel álmodozhassam. Ha a haverokkal összejövünk, jazzt játszunk. Tudod, van egy kis együttesünk. Én zongorázom.
– Nahát, én is zongorázni tanulok.
– És, hogy megy? Szereted?
– A szolfézs elég uncsi, de zongorázni szeretek. Be kell vallanom, a komolyzenét nem nagyon élvezem, mert olyan unalmas és érthetetlen.
– Talán azért gondolod így, mert nem a megfelelő darabokat hallgatod. A korosztályodnak megfelelő muzsikával kellene barátkoznod, és meg lehet tanulni a zenét hallgatni és élvezni.
– A szüleim is mindig ezt mondják.
– Igazuk van! Hallgass rájuk, tanuld szorgalmasan a zeneelméletet és gyakorolj sokat! Lehet, hogy eljön az idő, amikor majd megszólal benned a saját dallamod, amit úgy érzel, le kell kottáznod, és lejátszanod. Micsoda öröm megszólaltatni egy hangszert!
Persze lehet, hogy nem a muzsika szólal majd meg benned, hanem befészkeli magát az agyadba, a lelkedbe egy kép, egy gondolat, amit majd megfestesz vagy megírsz.
– A bácsi is így kezdett zenélni?
– Igen, valahogy így.
– Gondolja, hogy zenész vagy író leszek?
– Nem, fiam! Nem tudhatom mi leszel, és egyébként sem ismerlek, de te még lehetsz bárki. Lehet, hogy híres sportoló leszel, vagy mérnök, orvos, feltaláló, esetleg mesterlövész.
Ez utóbbi példánál Robi arca lángvörössé vált, és lesütötte a szemét.
– Mindig járj nyitott szemmel, szívvel és lélekkel a világban, engedd, hogy hasson rád az élet, hisz minden szférája oly gyönyörű! Hagyd, hogy magával ragadjon egy hang, egy kép, egy szín! Nem kell feltétlenül művésznek lenned, hogy a világ szépségei magukkal ragadjanak, hogy környezetünk apróságaiban örömet és megnyugvást találj.
– Hát,… azt hiszem, kapiskálom ... – szabadkozott a gyerek.
– Ebben biztos vagyok – mosolyodott el az öreg.
A férfi ekkor felkapta a fejét és jobbra nézett.
– No, barátocskám, mára azt hiszem ennyi járt nekünk, jön a feleségem értem.
– Hiszen nem látok senkit? – csodálkozott a kisfiú. Mire azonban e szavakat kimondta, a távolban feltűnt egy női alak. Az asszony sietős léptekkel, elegáns, bordó kiskosztümben, magas sarkú cipőben közeledett feléjük.
– Jaj, Tamás! Úgy megijesztesz, mikor ilyen sokáig elmaradsz. Úgy aggódtam érted. Már egy órája otthon kellene lenned, azt sem tudtam hol keresselek! – zsörtölődött az asszony. Szavait és mozdulatait a szeretetteljes aggódás vezérelte.
– Drágám, kérlek ne haragudj! Egészen belefeledkeztünk a diskurálásba újdonsült barátommal. Tényleg, még be sem mutatkoztunk. Tamás bácsi vagyok, a hölgy pedig a feleségem, Éva néni.
– Engem Robinak hívnak.
– Örülök, hogy megismertelek, Robi – fordult a gyerek felé az asszony. Hatvanas éveiben járó, de még most is nagyon szép arcú, mosolygós szemű nénit látott a gyerek.
– Hogyan ismerkedtetek meg? – kérdezte vidáman az asszony.
A fiú zavarában azt sem tudta mit mondjon, de a férfi kisegítette.
Egy gesztenye hozott össze minket, no meg a zene és a természet.
– Hű, ez nagyon titokzatosan hangzik, de jó, legyen csak amolyan férfi titok – kacagott az asszony.
– Gyere öreg, induljunk haza! – fordult Éva a férjéhez. – Hol hagytad el a botod?
– Robikám, nézz már be kisfiam a pad mögé! Látsz ott egy fehér botot?
A fiú egyszeriben elsápadt, amint belé hasított a felismerés. Bebújt a pad alá és előhúzta a hosszú, fehér botot.
– Tessék, Tamás bácsi! – tette bele óvatosan a botot a vak férfi tenyerébe.
– Robikám, a mai napnak vége, örülök, hogy megismertelek. Tudod mit? Ha van kedved, és persze a szüleid megengedik, iskola után bármikor gyere be hozzánk. Kicsit pötyögünk a zongorán, zenét hallgatunk, beszélgetünk. A liget bejáratánál jobbra, az első utcában a sarki ház a mienk. Csöngess kettő rövidet, abból tudjuk, hogy barát jön. Éva néni isteni forró csokit tud készíteni – búcsúzott a gyerektől a férfi.
– Így van, gyere csak bátran – helyeselt az asszony –, mióta a gyerekeink felnőttek, kirepültek, sokszor hiányzik a fiatalság. Örömmel látunk!
– Köszönöm! – szólt a fiú. – Tamás bácsi! Szóval azt a gesztenyét … vagyis én … – dadogta.
– Tudom, tudom – tette fejére a kezét a férfi. Előfordul, hogy ezek a kis huncut fiatal gesztenyék néha nem bírnak magukkal! – mosolygott cinkosan a férfi.
Robi állt, és nézte, ahogyan Éva néni gondoskodó mozdulattal belekarol Tamás bácsi bal karjába, gyengéden felsegíti a padról. A férfi egyenes tartással, kicsit hátraszegett fejjel, jobb kezében előre tartva botját, tapogatózva elindult. A fiú követte a szemével az idős házaspárt, míg azok el nem tűntek a távolban összeborulni látszó gesztenyefák alatt.
Robi már nem érzett bűntudatot, és szánalmat sem a vak férfi iránt. Inkább melegség öntötte el a szívét. Becsukta a szemét egy pár pillanatra, fülelt, figyelt, majd elmosolyodott.
– Á, ez még nem megy. Legközelebb még gyakorlok Tamás bácsival.
Felpattant a gördeszkára, és villámgyorsan elgurult a sétányon a másik irányban.

A radír

Tisztelt Olvasó! Ez a novellám a Comitatus Folyóirat "Három az egyben" elnevezésű irodalmi pályázatán különdíjas lett. (2011, május)


A hetvenes évek végén voltam első osztályos az általános iskolában. Abban az időszakban, amikor még iskolatejet kaptunk uzsonnára, a szombatonként is jártunk iskolába, és szigorúan kötelező volt a kék iskolaköpeny viselete, ami jótékonyan elfedte a szocialista konfekcióipar remekműveit. A szülők nem jártak be panaszt tenni az igazgatóhoz, ha egy pedagógus csúnyán nézett a gyermekére, vagy megrótta Pistikét, Katikát, igaz a gyerekeknek sem jutott eszébe feleselni a pedagógusokkal.
Hagytuk magunkat oktatni és nevelni, tiszteltük a tanárainkat.
Pannika néni volt a napközis nevelőnk, akit mindannyian imádtunk és tiszteltünk. Apró termetű, fürge, mosolygós, okos barna szemű, nyugdíj előtt álló pedagógus volt ő. Soha nem kiabált, elég volt, hogy összevonta a szemöldökét és mérgesen nézett, ilyenkor még a legkomiszabb fiúnak is inába szállt a bátorsága, és elment a kedve a csínytevéstől.
Ebéd után, a délutáni leckeírás előtt, minden nap csendes pihenő volt. Ilyenkor lehajtottuk a fejünket a padra, és Pannika néni mesét olvasott. Csodálatosan tudott mesélni, nagyon szép történeteket választott, és minden szereplőt más hangon tudott megszólaltatni. Mindig sajnáltuk ha véget ért a mese. A pihenő után következett a házi feladat elkészítése. Pannika néni fáradhatatlanul, türelmesen segített, magyarázott, vagy kiradírozta és újraíratta a részegesre sikeredett betűket. Volt egy szabály: ha elrontottunk valamit, csak ő radírozhatta ki a hibát a füzetben.
Napköziben a legjobb barátnőm, Kriszti mellett ültem. Igaz nem volt olyan jó tanuló mint én, de ő volt a legszebb lány az osztályban. Olyan ruhákban járt, amiről mi még álmodni sem mertünk. A nagynénje küldte a szép holmikat Olaszországból. Az összes fiú az ő haját húzta meg, és egyszer a harmadik osztályos Sanyitól – akibe minden lány titkon szerelmes volt – , még egy nyakláncot is kapott. Az én barátnőm volt a szupersztár az osztályban.
Egy téli, talán februári napon, a szokott módon szorgalmasan írtuk a leckét. Már ismertük az ábécét, de a feladat végén egy-egy kijelölt betűből díszítősort kellett írnunk grafittal, majd pirossal és kékkel.
Miközben dolgoztunk, Pannika néni figyelmes szemmel pásztázta az osztályt. Néha köhintett egyet, de valójában ilyenkor a fiókjában tartott pemetecukorból kapott be egyet-egyet, amit utána percekig észrevétlenül próbált szopogatni. Időnként felállt, és szigorú, egyenes tartásával körbesétált, ellenőrizve, hogy kinek hogy megy a munka, kell-e segítenie valamiben. Volt egy széles, gyapjú, mogyoró színű sála, ezt mindig a hátára terítette, néha fázósan maga köré húzta.
Egy napon az „f” betűből kellett díszítősort írnunk. Már készen voltam a grafitceruzával írt sorral, amikor észrevettem, hogy az egyik betű nagyon csúnya lett. Borzasztóan bántotta a szemem a hiba, és féltem is, hogy Pannika néni meg fog szidni a hanyag munkáért, és már piros csillagot sem kaphatok a feladatomra.
– Elrontottam, kiradíroztatom! - súgtam Krisztinek.
– Nyugi! - suttogta. Nesze, itt egy radír.
– Radír? Tudod, hogy nem szabad! 
– Nézd, az előbb én ezt a pirossal írt betűt dörzsöltem ki, és alig látszik a nyoma - nyugtatott a barátnőm.
– Rendben. Add csak, megpróbálom!
Óvatosan elkezdtem radírozni a papírt. A puha grafit szétkenődött a lapon, és, mint egy fekete foghiány a hibátlan fogsorban, úgy éktelenkedett a szép szabályos betűsor közepén. Teljesen kétségbeestem.
– Radírozd ki az egész sort, hátha azt hiszi hibás a lap a füzetben – suttogta Kriszti.
Jó ötlet, így is tettem. A radírozástól elvékonyodott sor szinte kipúposodott a lapból.
Elszörnyedtem a látványtól, a sírás fojtogatta a torkom, a könnyeimen keresztül is iszonyúnak láttam a tettem. Vettem egy mély levegőt, és nekiestem az egész lapnak, és csak radíroztam, radíroztam. Az egész lapot átdörzsöltem, hátha tényleg azt hiszi Pannika néni, hogy hibás a füzetlap. Alapos munkát végeztem, mert már a csíkozás is alig látszott. A letakarított lapra gyöngybetűkkel újraírtam az egész leckét.
Még néhány perc maradt három óráig. Már csak páran maradtunk, akik nem vittük ki a füzetünket láttamozásra és ellenőrzésre a tanári asztalhoz.
Pannika néni türelmetlenül kopogott a ceruzája végével az asztalon.
– Várj, először kiviszem én! – szólt Kriszti. – Pirossal írt betűt is radíroztam, ez még rondább, mint a tied.
– Köszi!
Kriszti mosolyogva vitte ki a füzetét.
– Ejnye, ejnye, Krisztikém! Mi ez a rondaság itt? Tudod, hogy nem szabad radírozni. Büntetésként írj még három sort otthon, és holnap mutasd be! – dorgálta szelíden a barátnőmet Pannika néni.
– Most te jössz! Nem lesz semmi baj, vidd ki a füzeted! Különben is, te vagy a kedvence, most mitől félsz?! Nem harapja le a fejed! – bátorított a barátnőm.
Összeszedtem minden bátorságom, és izzadó tenyérrel, reszkető térddel mentem ki utolsóként az asztalhoz. Pannika néni mosolyogva vette át a füzetem, majd elkomorodott, szinte szikrát szórt a szeme, mikor ránézett a művemre. Levette a széles mogyoró színű sálat a válláról, és rácsapott vele a hátamra. Inkább legyintés volt mint ütés, alig éreztem.
– Szégyelld magad és menj a helyedre! Ne is lássalak! – sziszegte nagyon mérgesen.
Ma sem tudom hogyan jutottam el a helyemig. A szégyen –  a társaim, és Pannika néni előtt – , égette az arcom. Keservesen sírtam, és még sokáig éreztem magamon azt a pillantás, ahogy az idős pedagógus nézett rám.

A következő napokban még jobban igyekeztem, mint addig. Gyönyörűen, hiba nélkül kanyarítottam a betűket, megcsináltam minden szorgalmi feladatot. Pannika néni nem mosolygott rám, nem dicsért, még meseolvasás vagy játék közben sem nézett rám.
Eltelt jó néhány nap, és semmi mást nem akartam jobban, mint hogy a szeretett tanító néni bocsánatát elnyerjem.
Azután eljött a nagy nap. Kivittem a feladatom, ami hibátlan munka volt.
– Szép! – mondta röviden Pannika néni.
Lesütött szememet rá emeltem, és láttam, hogy mosolyog, nem csak a szája, a szeme is nevet.
Megsimogatta a fejem, és óvatosan kinyitotta a fiókot.
– Gyere, vegyél egy cukrot! – kacsintott rám cinkosan. – Csak a többiek észre ne vegyék!
Soha életemben nem esett olyan jól egy szem cukor, mint akkor.

Arcok

Anyukámnak a legfrissebb fényképeket mutattam a gyerekekről, családi fotókat, amiket a legutóbbi nyaraláson készítettünk.
– És ez a hölgy itt, ki? - kérdezte anyu egy ismeretlen alakról a képen, aki éppen a lencse elé lépett, mikor elkattintottam a gépet.
Gyakran előfordul, hogy az exponálás pillanatában valaki belelép a képbe, és később már talán észre sem vesszük, hogy idegenen arcok szerepelnek a családi képeken. A világon több millióan örökítettünk már meg idegeneket, akiket akaratunkon kívül is őrzünk az albumban a gyerekeink és a szeretteink képei között.
A mai globalizált világunkban már nincsenek határok, elutazhatunk bárhova, ahova vágyakozunk, és persze a pénztárcánk is megengedi. Talán mi is szerepelünk valamerre a világban egy-egy családi fotón, vagy egy szép tájkép részeként.
Nem csak a fényképezőgép lencséje örökíthet meg egy arcot, egy pillanatot. Mindannyian őrzünk az emlékezetünkben arcokat, akiket ugyan nem ismerünk, de valamiért mégis rögzítettük az agyunk fotótárában.
Mindig is emlékezni fogok arra a fiatal férfire, akit Rómában láttam néhány évvel ezelőtt, amint a Pantheon előtti padon csókolózott egy lánnyal. Ez a csók számomra a csókok csókja, maga a mindent elsöprő szenvedély és egyben gyengédség.
Ugyanakkor az egyiptomi koldus kislány arcát sem fogom soha elfelejteni, akit Luxorban láttam. A buszunk ablakából pillantottam meg a gyereket, amint könyörgő szemmel nyújtotta felénk a kis filléres szobrocskáját, pár fonttért könyörögve.

Néhány éve elkísértük Rómába a férjemet a gyerekekkel egy orvoskongresszusra. Az utolsó este a Vittorio Emanuele emlékmű teraszán volt az ünnepi fogadás. A gyerekeim a sokaságban körülöttem szaladgáltak, próbáltak egy-egy ínycsiklandó falatot megszerezni a svédasztalról. Én a naplementében aranyosan tündöklő Colosseum impozáns és lenyűgöző látványában gyönyörködtem. Egyszer csak, egy feketébe öltözött fejkendős, törékeny fiatal lány termett előttem. Angolul nagyon udvariasan bemutatkozott, elnézést kérve, hogy megzavar. Az iráni fül-orr-gégész professzor lánya volt, aki szintén kísérőként vett részt a kongresszuson.
– Ne haragudjon, hogy csak így megszólítom, de ugye ön Szegedről, Magyarországról jött.
– Igen – feleltem meglepődve, és én is bemutatkoztam. – De ne haragudjon, honnan ismer? Talán találkoztunk már?
– Szegeden tanultam a gyógyszerész karon.
Kezdett összeállni a kép, biztosan a férjemet ismeri, hiszen itt ebben a szerepemben a doktor úr felesége vagyok.
– Á, akkor ugye a férjemet ismeri? –  kérdeztem.
– Nem – felelte kicsit zavarban. –  Ki ő, ismernem kellene?
– Akkor biztosan az apósom tanította önt. Ugye?– próbálkoztam tovább.
– Nem –  válaszolt mosolyogva. Egészen máshonnan ismerős nekem. Egy szemesztert Szegeden hallgattam, és  kollégiumban laktam. A szobám ablaka egy kis térre nyílt, ahol volt egy pici játszótér. Ön szinte minden nap délutánonként ott sétáltatta a gyerekeket. A nagyobbik először a kismotort hajtotta, a pici a kocsiban ült, csak a szöszke feje búbját láttam. Néhány hónap múlva már ő is totyogott a bátyja mellett. Egy idő után már szinte hozzátartoztak a mindennapjaimhoz, és vártam, hogy mikor tűnik fel a kedves kis család az ablak előtt 3 óra körül. Mikor most megpillantottam a kisfiúkat, a nagyobbikat azonnal felismertem, utána már önt sem kellett sokáig keresnem a tömegben. Alig tudtam fékezni magam, hogy ne rohanjak ide köszönni, utána jöttem rá, hogy nem is ismernek. Úgy örülök, mintha csak régi kedves ismerőseimmel találkoznék.

Persze nagyon meglepődtem, és én is örültem a furcsa véletlennek. Azóta is motoszkál a fejemben ez a felismerés, hogy ha nem is tudunk róla, de talán valaki a világ másik végén, egy egészen más kultúrában emlékeket őriz rólunk.

Korunk hősei

Ma este a 92 éves szomszéd néni felhívott, hogy menjek be hozzá, mert Miklós napra megsütötte a férjemnek a kedvenc sütijét, a keleti csemegét.

–  Csókolom Mária néni! Hogy tetszik lenni?

–  Tudja Nórika, most érzem csak, hogy kezdek öregedni. Már nem úgy sikerülnek a dolgok mint régebben. Most például elfelejtettem, hogy a keleti csemege krémjét folyamatosan kevergetni kell amíg kihűl, mert különben kicsapódik a vaj. Na, most tessék csak nézni, így történt, és keményebb lett a krém mint szokott. Remélem a doktor úrnak így is ízleni fog – szabadkozik a néni.

– Biztosan, Mária néni – nyugtattam meg mosolyogva. – Nagyon köszönjük, de sajnálom, hogy ennyit fáradt vele.

– Nagyon szívesen, Nórika. Tudja ezt szeretem csinálni, a sütés-főzést, no meg a gobelin hímzést. Csak nagyon romlik a látásom, de nem szántam még rá magam a műtétre, a szemlencse cserére. No nem mintha a fájdalomtól félnék, csak azalatt a kicsi idő alatt ami még hátra van, szeretném látni a dédunokáimat, meg az enyémeket.

Már az apró betűs imakönyvet sem látom olyan jól. Ezért nagyítóval átolvastam a német nyelvű adventi könyörgéseket, és megtanultam kívülről. Nem fog ki rajtam a gyenge szemem!

Csak ülök és hallgatom a nénit, csodálattal, meghatódva.

–  Nórika! Nem tudom mi van velem, éjjelente megint rám törnek az álmok, és egyszerűen nem tudok szabadulni, nem tudom elfelejteni Kagyevkát... Tegnap éjjel is, folyamatosan hallottam a vonat monoton kattogását, csak jött, jött, és zakatolt a fejemben... felébredek, tudom hogy ébren vagyok, hogy most a most van, és mégis... érzem ahogyan a marhavagon falának koppan a fejem, hallom a társaim nyöszörgését, és kántáló imáikat. Hogyan lehet ezt elfelejteni?

– Úgy gondolom, ezt nem lehet elfelejteni!  Meddig is tartott a "malenkij robot"?

– 1944. december 28-án, Aprószentekkor vittek el minket Garáról. Maga is anya, el tudja képzelni, amint lefejtették rólam a két zokogó gyerekemet, és a sírásuk hangját csak az én ordításom hangja nyomta el, mikor ránk zárták a vagonajtót. Három évig csak az tartott életben, hogy haza térhessek hozzájuk. Hogy ne ott, és ne úgy, a világvégén haljak meg névtelenül és temetetlenül. Ó Istenem! Azok a tömegsírok! Egy falubeli asszony a mellettem lévő priccsen halt meg. Ha látott még szép asszonyt, Nórika! Lánykoromban mindig őt irigyeltük, a falu szépét, karcsú magas termetét, büszke szép arcát, a gyönyörű, derékig érő, csillogó sötét haját. Azon a reggelen mikor lemeztelenítették és kivitték a holttestét a barakkból, kényszerítettem magam, hogy ne nézzek rá. Mégsem tudtam megállni, kinyitottam a szemem. Milyen groteszk látványt nyújtott akkor az a súlyos, hosszú hajfonat a csontsovány testen, amint vaskos kötélként  húzta le az élettelen, sápadt fejet! Milyen jó, hogy a gyerekei, és a szülei nem látták hogyan lett vége.

1947. október 28-án értem haza, de azóta sincs nap, hogy ne jutna eszembe a fogság. Azt nem bánom, hogy itthon mindenünket elvették, a házat, földet, jószágot. Így volt az akkor, minden svábtól elvették a vagyonát, más családokat kitelepítettek. Én nagyon szerencsés vagyok, mert a Jó Isten meghallgatott és visszaadott a gyerekeimnek, és az én Mártonomat is haza vezérelte Oroszországból, még hamarabb is mint engem. Csak felejteni tudnék!

Hallgatom a nénit könnyes szemmel, és azon gondolkodom, hogyan lehet túlélni az embertelenséget? Miként őrizhetjük meg így a hitünket a borzalmak borzalma után, nem csak Istenben, hanem magunkban, az emberiségben...

Mária néni 63 éve minden nap ezekkel a sebekkel a lelkében kel föl reggelente, főz, mos, bevásárol, rakosgatja félre a nyugdíjából a forintokat ajándékokra a szeretteinek, várja az unokáit hétvégén ebédre, vagy lelkesen süti a süteményt a kedves szomszédnak. Nem szidja a rendszert, nem panaszkodik ha hasogat a lába, nem ítéli el a mai fiatalságot, nem siránkozik az áremelések miatt. Csak él derűsen, hitben, a családja szerető körében, megbékélve a világgal.

Nézem a kis öreget, egy pár percre nem is figyeltem mit mesél, mert annyira elmerültem a róla való elmélkedésemben. Pedig már másról beszél. Aranyos történetek következnek a dédunokákról, dicséri a családja összetartását, az unokái szorgalmát. Most már mosolyog, és büszkén mutatja a legújabb nagy munkáját, a gobelint, amit az unokamenyének hímez karácsonyra.

Még megnézek néhány friss képet a dédunokákról, majd búcsúzom Mária nénitől, aki csoszogva, kicsit hajlott háttal kikísér az ajtóig.

– Csókolom, Mária néni! Jó éjszakát, és köszönjük a finomságot!

– Nincs mit, Nórika. Jó éjszakát, Isten áldásával!

Egy barátságos sportmérkőzés krónikája

A gyerekeim három éves koruk óta jégkorongoznak, mert nagyon fontosnak tartjuk a mozgást, az egészséges életmódot, a szabadidő hasznos és tartalmas eltöltését. Kicsit talán idealisták vagyunk a férjemmel, de hisszük, hogy ép testben ép lélek, és hogy a sport kitartásra, fegyelemre, becsületre, csapatösszetartásra nevel. A fiúk, úgy mint a többi kisgyerek a csapatban, nagyon keményen dolgoznak, hetente négy alkalommal edzenek esténként. Közös csapataink vannak a szabadkai gyerekekkel, akik egy héten többször is átbuszoznak edzeni, és a hétvégi meccsre úgy, hogy a pici kis emberkék  gyakran este 11 órakor kerülnek ágyba. Mivel különböző korosztályban játszanak a gyerekeim, októbertől március végéig minden szombaton és vasárnap meccset játszanak az ország különböző pontjain.
Nincs családi ünnep, vagy hétvégi lustálkodás és édes semmittevés, mert legyen éppen iskolai szünet, vagy november 1-e, esetleg karácsony utáni nap, mi utazunk a meccsre. A mérkőzésekhez igazítjuk a családi kirándulásokat, a nagymama szülinapját, a baráti összejöveteleket, hiszen a csapat számít ránk és nem hagyhatjuk cserben a többieket. Persze, mint Magyarországon minden sportban, mi is küszködünk a pénzhiánnyal. Az utazásokat igyekszünk költséghatékonyan megszervezni, a méregdrága felszereléseket mindenki kigazdálkodja a családi költségvetésből. Tesszük a dolgunkat kitartóan és állhatatosan, vállalva a kötelezettségeket, mert a gyerekek imádják ezt a sportot, és mi szülők és edzők hiszünk abban, hogy jót teszünk a felnövekvő fiatalságnak.

Most vasárnap, a középső fiamnak volt itt, Szegeden meccse. A szülők, nagyszülők, testvérek, unokatestvérek és barátok egy emberként szurkoltak a hazaiaknak. A 10-11 éves emberkék –  a mieink és az ellenfél is –  gyönyörűen játszottak, oroszlánként küzdöttek. Az első percektől fogva nyilvánvalóvá vált, hogy a játékvezetők ellenünk fújnak. A játékidő egyharmadát kettős emberhátrányban játszottuk az indokolatlan kiállítások miatt, és a második harmad közepére két egyértelmű gólunkat sem adta meg a bíró.

A barátságos és ártatlan délutáni szórakozás rémálommá vált. A szülők vérmérsékletüktől függően méltatták a játékvezetőket, megkérdőjelezve látásuk épségét és józan eszüket, vagy éppen anyukájukat emlegették. Az edzők egyszerre próbálták jobb belátásra bírni a játékvezetőket, és vigasztalni a könnyeikkel küszködő, egyszerre dühös, elkeseredett, és tehetetlen gyerekeinket. Volt, aki a – nem szégyelled magad? Gyerekekkel szemben csalsz? –  kiáltással próbált a játékvezetők lelkiismeretére hatni, bár nem hiszem, hogy érdemes emberségre apellálni olyan embernél aki ilyesmire képes.
Én csak ültem magamba roskadva, és azon gondolkoztam, hogyan tudom majd otthon megvigasztalni a gyerekemet, és hogyan tudom visszaadni a hitét a sportban és a tisztességben.
A gyerekek egyre agresszívabbá váltak a jégen, már nem a sporttársat láttak az ellenfélben, hanem valódi ellenséget.
Az edzőink már-már azt fontolgatták, hogy véget vetnek ennek a szánalmas színjátéknak, és lehozzák a csapatot a jégről. És ekkor mintegy varázsütésre, vagy talán a sógorom kiáltására: – Nem baj, gyerekek, így is tudtok győzni! –  a kis hősök dacolva az eléjük gördített akadályokkal, az utolsó harmadban 2 - 4- ről, 6 - 5 re fordították a meccset.

Győztünk!
Győztünk?

Persze némiképpen elégtétel a gyerekeknek, és nekünk szülőknek és az edzőknek, hogy megannyi akadályoztatás és rosszindulat ellenére a gyerekeink mégis győztek. Megnyertünk egy meccset, aminek az eredményére szezon végére már talán nem is emlékszünk. És mit is vesztettünk? Hisznek-e ezután a gyerekek a fair playben, egy-két felelős felnőtt tisztességében, és ezáltal tekintélyében? Csodálkozunk majd vajon, ha néhány ehhez hasonló eset után a gyerekeink már nem lesznek tisztelettudóak? A legnagyobb bűn mégis az, hogy ezen a napon megfosztottak egy csapatnyi lelkes és őszinte gyereket a játék örömétől, a becsületes megmérettetés esélyétől, és az igazságos küzdelembe vetett hitétől. Ahogy nőnek a gyerekek, egyre több pofon és ilyen-olyan tapasztalás éri őket. Oly rövid az "ártatlanság és a feltétlen lelkesedés" kora. Miért nem tudunk jobban vigyázni rá?

Vége lett a napnak, és tulajdonképpen nem is érdemes tovább dramatizálnunk a történteket. Biztos, hogy a gyerekek hamar kiheverik ezt a traumát, és talán a jövő hétre elfelejtik. Nekünk azonban, "bölcs és tapasztalt felnőtteknek" nem szabad elfelejtenünk, hiszen a világ és a felnövekvő generáció olyan lesz amilyenné tesszük.

Az évszakok színei - Ősz - képekben

Augusztus végén az esték hűvösebbre fordulnak és a közelben lesben álló ősz belecsíp a nyárba, egyértelműen értésünkre adva, hogy meg vannak számlálva a csodás, forró és izgalmakkal teli nyári napok -  mérhetetlen szomorúság tölt el. Olyan érzés, mintha elveszítenék valakit. Bár még lehetnek szép őszi napok, de az a napfény már nem perzsel és nem melegít át, hanem inkább csak világít, úgy ahogyan egy régen elveszített szerettünk vagy ismerősünk arcát is fel tudjuk idézni, de tekintete már nem ragyoghat ránk. Az ősz az esős szürke napjaival, a csontig hatoló hideg párával, a szomorú ünnepeivel mindig az elmúlást idézi fel bennem.
Az idei ősz  most mégis kicsit más, mert újra van egy pici kis ember a családban, és bármennyire is  lehangolttá tesz ez az évszak, a két éves Andrissal most újra egy nagy felfedező útra indulok, és már-már az ő radarkészülékével kezdem szemlélni és érezni az átalakuló természet színeit.
Hogyan is felejthettem el, hogy milyen csodás érzés a fényes hátú, csillogó, sötétbarna vadgesztenyéket gyűjtögetni, és szinte eszeveszett izgalomban versengeni egymással, hogy melyikünk  talál többet. Vagy milyen mókás kaland  a három fiammal  együtt  lámpást készíteni egy okkersárga sütőtökből a halloweni partyra.
Olyan iszonyú gyorsan telnek a napok, hetek, hónapok és így szépen fölöttünk az egész élet. Annyira hálás vagyok a gyerekeimnek, hogy emlékeztetnek, minden napot, minden pillanatot meg kell élnünk, legyen az  egy fantasztikus nyári nap, az undok ősz,  a varázslatos hideg tél, vagy az újra reményt hozó tavasz. Így most együtt  újra felfedeztük,

az aranyló őszt, aki színeivel elbűvöl és elvarázsol egy pici embert.

A sápadt és arisztokratikus hercegnőt, a dekadens szépséget.

Vannak hiú lázadók, akik dacolnak a hideggel, és  szépségükkel megszégyenítik az elmúlást.

Egy apró kis élet novemberben is utat tör magának.

Könnycseppek vagy talán igazgyöngyök?

 Szabó Lőrinc: Őszi fák

"Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát,
és fölgyújtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem"







A fényképek Sebesvizen - Mátra (2009.nov.) és Siófokon (2010.november) készültek.

Szibéria

Szibéria, legtöbbünk számára maga világvége. Egész életemben keményen dolgoztam, és ha nem is sikerült meggazdagodnom a munkámból, de mindenképpen szerencsésnek tartom magam, hogy a világ nem mindennapi helyeire is eljuthattam.  Nyugat Szibériában, az Ob folyó középső és alsó folyásánál négy ízben is jártam. Ez a Hanti-Mansi autonóm terület, azon belül Tyumeny megye. Szurgut, Tyumeny, Nyagany, mind-mind az olajipar fellegvárai.

Mielőtt elkezdeném elmesélni néhány elképesztő és sokszor hihetetlen kalandomat, idézzük fel a kilencvenes évek eleji Kelet-Európát. Érdekes időszak volt a kilencvenes évek eleje: rendszerváltás, privatizáció, az „eredeti tőkefelhalmozás” kora a szocialista blokkban. A vasfüggönyön innen óriási változásokat éltünk meg.

Oroszországot is elérte ez a „forradalom”, sokkal nagyobb politikai, gazdasági és morális anomáliákat okozva, mint hazánkban. Az orosz társadalom hihetetlenül patriarchális és feudális, ahova hirtelen betoppant a tőke. Ezt a sokkot Oroszország azóta sem tudja kezelni, ezért lehet, hogy ugyanolyan elképesztő dolgok történhetnek ott napjainkban mint közel húsz évvel ezelőtt.

No de térjünk vissza 1992-de, amikor huszonhárom évesen egy csapat üzletember tolmácsaként elindultam Szibériába, Nyagyany városba olajat vásárolni. Kicsit félve írom le az utazásom célját, mert az olajjal kapcsolatban rögzült egy sztereotípia, miszerint szőkítés, bűnözés,… Sajnos ki kell ábrándítanom a kedves olvasót, mert ennyire nem izgalmas a történetem. Nyersolajat vásároltunk ami a Barátság kőolajvezetéken érkezett Magyarországra, egyenesen a MOL tározóiba, mivel ő volt a vevőnk. A cég ahol dolgoztam, az első volt Magyarországon, az eladó szibériai vállalkozás pedig Oroszország történetében az első, aki magán cégként eladhatott és vásárolhatott olajat. Eme szinte történelmi pillanat úgy jöhetett létre, hogy Oroszországban hoztak egy törvényt, hogy egy olajvállalat, ha teljesíti az állami normatívát, a pluszban kitermelt olajat szabadon értékesíthette, természetesen egy moszkvai kereskedőházon keresztül, ami jól levette a hasznot. És akkor jött egy régi sportbarátság, ami a magyar cég egyik tulajdonosát és az orosz vállalat vezérigazgatóját összefűzte, és létrejöhetett az üzlet.

Szibériába eljutni nem volt egyszerű vállalkozás közel húsz évvel ezelőtt, bár a távolság csak kicsivel több, mint  négyezer kilométer, és azt hiszem orosz barátaink kicsit túlbonyolították a körülményeket.

Moszkváig elrepülni gyerekjáték, két órányi kényelmes repülés alatt teszünk meg 1980 kilométert. Modszkvából, Domogyedovo repülőtérről egy kis magángéppel, mi öten és a pilóta nekivágtunk az előttünk álló két és félezer kilométernek, mindezt januárban, szakadó hóesésben és fagyban.

Egy légcsavaros  kis gép volt. A bundáinkba beburkolózva, füldugóval a fülünkben elindultunk. Már nem emlékszem pontosan hány óráig tartott az út, de szinte egész éjszaka repültünk. A gép kétszer vagy háromszor is leszállt üzemanyagért, ilyenkor egy-egy órát pihentünk. Isten háta mögötti reptereken szálltunk le az egyetlen kifutópályára, amin landoláskor csak úgy pattogott a gép a jégbordákon. A közel mínusz harminc fokban dideregve szálltunk ki a gépből, elgémberedve és elcsigázottan. A reptéren egyetlen kis bódé állt egy földi irányítóval és néhány alkalmazottal. Amíg tankolták a gépet, bementünk melegedni meg egy forró teát inni. Miközben iszogattuk a forró italt, halk kis koppanásokra lettünk figyelmesek a linóleumon. Felnéztünk a mennyezetre, és az ott futó melegvíz csöveken és mellette tíz centiméteres sávban csótányok ezrei hemzsegtek, közülük időnként néhányan a nagy tumultusban lepottyantak, nagyot koppanva a linóleumon. Megborzongtam és már szinte vártam, hogy visszaülhessünk a gépbe. Hosszú órák után megérkeztünk valahova, nem tudom a település nevét, de innen már „taxival” megyünk tovább, mondta mosolyogva Andrej. A taxi egy kis helikopter volt, amin soha nem ültem korábban. Nagyon tetszett a kaland, elképesztően élveztem. A helikopterben a  pilótafülke alja üveg volt, onnan lehetett gyönyörködni az alattunk elterülő tájban. Kosztya a pilóta megengedte, hogy a másik első ülésbe üljek és egy fejhallgatón keresztül mikrofonnal tudtunk beszélgetni. Kezdett világosodni, így láthattam az alattunk elterülő végtelen tajgát, ahol minden hófehér csak a fenyők törzse feketéllik. Kora reggel leszálltunk Nyaganhoz közel, ahol az üzletfeleink – akik előtte már több ízben élvezték a magyar vendégszeretetet Magyarországon – már vártak minket. Itt azután oroszosan összeölelkeztünk, háromszor összepuszilkodtunk, s már durrantak is a pezsgősdugók. Kosztya a pilóta még utánam szólt.

- Nóra, vigyázz! Mi jó emberek vagyunk, de azért ennyire kedvesek nem! A pezsgő és a parádés fogadtatás nem nektek, hanem a pénzeteknek szól!

És milyen igaza lett! No de ez majd legyen egy újabb történet.

A hosszú és fárasztó repülés után terepjárókba szálltunk, és elvittek minket a szállásra, ami a külföldi mérnökök és vendégek számára épült szálló volt. Aki Oroszországban járt már, az tudja, hogy ott minden ami szépnek készül, az monumentális. Nem is lepődtem meg a lakosztályomon, ami két egyenként harminc négyzetméteres szobából és fürdőszobából állt. Ahogy nyílt az ajtó, csótányok százai spricceltek szét a padlón. Kinyitottam a hűtőt, amiben egy polcnyi pezsgő, egy polcnyi vodka és egy polcnyi kaviár volt behűtve.

Nyagan egy olajváros, valamikor az ötvenes években kezdett kinőni a tajgából, amikor a hatalmas olajmezőket elkezdték feltárni. Ma ez a tyumenyi terület adja Oroszország olajtermelésének 57, a világ olajtermelésének 7 százalékát. Tulajdonképpen ezek a települések az olajkitermelés egész infrastruktúráját adják, tehát az itt élő lakosság szinte teljes létszámban az olajiparnak és a hozzá kapcsolódó szektoroknak dolgoznak. A férfiak olajoznak, a feleségek az óvónénik, a pedagógusok, a nővérek, a bolti eladó… Az olajipari cég vezetője afféle cáratyuska itt, akitől az egész város függött, aki a város beszerzéseit kezelte és finanszírozta. Utaltam már az orosz társadalom mélységesen feudális gyökereire és beidegződéseire. Mindegy hogy ki az aktuális autokrata, a cár, a párttitkár vagy az olajos nagyfőnök. A „csinovnyik” réteg behódol és teszi a dolgát, várja, hogy „felülről” megmondják mit kell tennie. Persze az orosz értelmiség mindig is kivétel volt, de ebben a világban nem volt módom közel kerülni hozzájuk.

Most olvastam csak a napokban, hogy Sarapova teniszezőnő is Nyaganban született 1987-ben. Milyen iszonyú hosszú lehetett az út Nyagantól Wimbledonig! (Szülei Belorussziából, Gomelből települtek át ide a csernobili katasztrófa után. Apropó, Belorusszia egy újabb történet lehet. Csernobil Ukrajnában van, de a katasztrófa idején a légköri viszonyok miatt a radioaktív felhő Belorusszia felé szállt)

Nyaganból sajnos nem sokat láttam. A méteres hó ellep és megszépít mindent, csak a panelházak és a fúrótornyok magasodnak ki.

Teltek múltak a napok, mi vártuk, hogy jön a nagyfőnök és aláírja az előkészített szerződést, de nem jött. Csak a szokásos ígéreteket kaptuk, amit mind a mai napig tapasztalok az üzleti életben, ha bizonytalan a partner, hogy „Cserez chas ili zavtra”. Ami annyit tesz, egy óra múlva vagy holnap. Bíztunk a következő órában és a napban, de egyre fogyott a türelmünk. Kezdtem elveszteni az idő és realitás érzékemet a napok során. A vendéglátóink, azaz a kirendelt személyzet próbált minket szórakoztatni, és minden napra szerveztek programot. Az üresjáratok alatt alkalmunk nyílt rá, hogy mi kollégák is jobban megismerjük egymást. A másik nagy pozitívum, amit a munkámnak köszönhetek, hogy nagyon érdekes embereket, emberi sorsokat ismerhettem meg, amik nagyon sokszor receptet, vagy erőt adhatnak az élet bonyolultabb helyzeteihez. A fiúk jobban bírták a bezártságot, mint én. Egyikük fél évig dolgozott az Antarktiszon a nemzetközi meteorológiai állomáson. Másikuk Kazahsztánban, Tengízben húzott le két évet.

Izgalmas és feledhetetlen volt számomra, mikor részt vettünk egy igazi tajgai kiránduláson. Terepjárókkal majd kétszemélyes motoros szánokkal elmentünk egy afféle szabadidőközpontba, ahol a megfelelő ruházat és eszközök felvétele után egy túravezetővel sífutó-lécekkel a talpunkon nekivágtunk a tajgának. Lenyűgöző érezni a természet hatalmasságát és szembesülni a mi törékeny, parányi és sebezhető emberi mivoltunkkal. A végtelen fehérség, a hihetetlen csend, az égigérő fák, a metsző hideg egyszerre töltött el félelemmel és csodálattal. A mínusz harminc fokos száraz hideget nem éreztem olyan hidegnek, mint nálunk a párás mínusz öt fokot. Ha esik a hó, nem is hópelyheket láttam, hanem apró kis pengeéles jégdarabokat. Bár nagyon sportos életet élek, ez a sífutás teljesen kikészített. Igazi mazochista sport. A legnagyobb csodálattal a téli olimpiákon mindig a sífutókat nézem, mert iszonyú fizikum, kitartás és nagyon jó technika szükségeltetik ahhoz, hogy harminc, negyven kilométereket végigküzdjenek.

Mire visszaértünk a bázisra, hatalmas tüzet raktak, és folytatódott a buli. Persze előkerültek a vodkás üvegek és a „zakuszkák”, azaz az előételek, saláták, füstölt rénszarvasnyelv, füstölt halak, kaviár. Ettünk belúgát is. Ne ijedj meg kedves olvasó! Nem a hátúszó nélküli fehér delfinről van szó. A belúga szó két állatot jelöl, az egyik a fehér delfin, a másik a „fehér hal” azaz a viza. Hatalmas viza állomány él a szibériai folyókban. Ez az óriási termetű finom húsú tokhal  hazánk területén, a Dunában is élt, csak a folyószabályozás után teljesen eltűnt. Mostanában olvastam, hogy újra visszatelepítik.

Egy másik napon ellátogattunk Hanti-Mansinszkijbe. Már a névből ismerős lehet, hogy finnugor rokonaink élnek itt. Egyébként Tyumeny megye területén ugor törzsek éltek, - a legtöbb település neve ugor eredetű - valószínűleg a finnugor különválás után. Itt egy kórházba látogattunk el, ami rettenetes élmény volt. A múlt századot idéző ispotályban beteg gyerekek feküdtek, szörnyű körülmények között. Aki látott már ilyet, soha életében nem fog panaszkodni a magyar egészségügyre. Itt pusztít egy súlyos, a májat megtámadó betegség, amit egy, a halak húsában élő parazita terjeszt, amit a nem megfelelően hőkezelt halhús elfogyasztásától lehet megkapni. Persze azonnal elkezdtem halálosan aggódni. Barátaink mondták, ne aggódjak, igyak vodkát, a szesz majd megöli a kórokozót. Sajnos eléggé tragikomikus, hogy ezt el is hiszik. Beszélgettem a hantikkal és mansikkal, akik alacsony termetű, mongolos arcú emberek. Magyaráztam, hogy mi rokonok vagyunk, legalábbis nyelvrokonok. Ezen jót derültek és idióta külföldinek néztek.

Már több mint tíz napja vártunk a nagyfőnökre, de nem jött. Jelenlétét azért mindig éreztette, üzenetekkel, ajándékokkal. Engem teljesen zavarba hozott, hogy ezüstróka kucsmát és boát kaptam ajándékba, úgy mint az összes férfi kollégám is, hogy vigyék haza a feleségüknek. Elveimmel ellenkezik, hogy leölt állatok bőrét aggassam magamra, de, hogy ne sértsem meg a vendéglátóinkat, köszönettel el kellett fogadnom. Az időjárás annyira elromlott, hogy esélyünk sem volt, hogy elhagyjuk a várost. A közutak járhatatlanok voltak, a helikopterek nem tudtak felszállni.

Tovább folytatódott az orosz buli, napokon át tartó, mai divatos szóval úgy mondanánk wellness programmal.

A legtöbb nagy történelmi kultúrában – római, görög, arab, zsidó, szláv... -  a fürdőzésnek, mint egyfajta rituális megtisztulásnak megvan a hagyománya és kultúrája. Mi magyarok, hiába vagyunk a természetes vizek és termálvizek országa, még sincs ilyen irányú hagyományunk. Én a sztyeppei, lovas nomád múltunkkal magyarázom ezt, no meg a vallásunkkal, hogy a vízhez genetikailag  nincs ilyen rituális kötődésünk. Az orosz „bánja” azaz szauna, és fürdő, a megtisztulás, a pihenés helye, és a társas érintkezés és kapcsolattartás fontos színtere. No meg mi az ördögöt is lehet csinálni egy olyan helyén a világnak, ahol fél évig hó és fagy van, utána meg ha elolvad a hó és  felmelegszik az idő, óriási mocsaras területek alakulnak ki és milliónyi a szúnyog. Egy ilyen program korán reggel kezdődik, és kisebb-nagyobb megszakításokkal akár napokig is tarthat. Bevonultunk a fürdőhelyiségekbe. Külön helyre a fiúk, másik helyiségbe a lányok. Egyetlen szál lepedőre vetkőztünk, és kezdetét vette a relaxációs program. Én ragaszkodtam a fürdőruhához, főleg mert elég rosszul viselem a nyilvános ilyesfajta „fizikai kitárulkozást” és a masszázst sem élvezem, mert az intim szférám távolsága jobban közelít egy skandináv mint egy arab emberéhez. Az orosz szaunákat sokszor 130 fokra is felfűtik, de ritkábban párásítanak, így a forróság  elviselhető. 10-15 perc izzadás után, nem a hideg víz alá álltunk, hanem kirohantunk a szaunából és szó szerint belevetettük magunkat a méteres hóba. Milliónyi bizsergető tűszúrást éreztem a bőrömön, és már azonnal vissza is tudtam volna menni a forró szaunába. Az izzadós programok között kellemes nyugágyakban pihentünk, miközben vörös áfonyalét iszogattunk és szendvicseket kaptunk. Jött a masszőr, aki mézes masszázzsal igyekezett ellazítani minket. Itt él valamilyen vadméh faj, aminek a méze nagyon értékes ásványi anyagokat és vitaminokat tartalmaz. Ilyen édes semmittevéssel és szinte hedonista gyönyörhajhászattal telt el a nap. Estefelé jött egy ember és furcsa izgalom volt érezhető. Szóltak nekünk, hogy ma este a vacsorára jön a nagyfőnök és aláírjuk a szerződést. Vendéglátóink finoman céloztak rá, hogy fényezzük ki magunkat, legyünk kedvesek és nagyon udvariasak és tisztelettudóak.

Ettől  ideges lettem, mert nekem kellett fordítanom mindent.

A nagyfőnök alacsony, nagyon kisportolt, szűkszavú, mondhatnám, hogy barátságtalan ember volt. Ahogy belépett az étkezőbe érezhető volt a feszültség. A „zam” azaz a helyettes köszöntötte, bemutatott minket. Az asztal mellett elindult a tárgyalás, a szerződés áttanulmányozása. Egyre oldottabb lett a légkör, a munka után a családról, munkáról, az életről beszélgettünk. Egyre több lett az asztalon az étel és a pezsgő. A főnök zsinórban gurította le a pezsgőket, már vagy öt üres üveg állt előtte, de teljesen adekvát volt, még spiccesnek sem látszott. Hajnal kettő felé kért egy tollat, aláírta a szerződést, a belső zsebből elővette a pecsétet, rányomta a szerződésre, majd búcsúzott és távozott. Szinte nem hittünk a szemünknek. Megvan! És ennyi?

Néhány órát aludtunk csak, mikor hajnalban erősen kopogtattak az ajtómon.

- Gyorsan, gyorsan! - szólt Natalja. Elállt a havazás és a szél, fel tudtok szállni. De estére jön egy újabb front, és nem tudni milyen lesz az idő. Csomagoljatok! Fél óra múlva indultok.

Ilyen gyorsan még életemben nem készültem el, és boldogan rohantunk a kis géphez. Délutánra Szverdlovszban voltunk, azaz Jekatyerinburgban, mert azalatt a két hét alatt, amíg mi Szibériában voltunk, átkeresztelték a várost. Egy IL86-os óriási géppel repültünk Moszkvába, és onnan végre haza.

Két hét múlva az irodában csöngött a telefon, és Fényeslitkéről, az olajhatárról jelentették, a következő napokban a mi ötvenezer tonna olajunkat fogadják!

Nem mondom, hogy hiányzik Szibéria, de most húsz év után szívesen visszamennék, persze a családommal. A Tansz-szibériai expresszen már nagyon komfortos körülmények között el lehet utazni Moszkvától Vagyivosztokig.

Kedves Olvasóim! Ha még Oroszországban nem jártatok, egyszer feltétlenül látogassatok el! Amíg nincs zsebben a jegy, a National Geographics csatornán feltétlenül nézzétek a „Kinn az orosz vadonban” sorozatot.